A Seuso-rejtekhely (2.)

Legutóbb “eljátszottunk”  a gondolattal, hogy 1944. decemberében magyar katonák találták meg a később Seuso-kincs néven ismert tárgyakat (is).

A zárójeles “is” arra utal, hogy nem csak a ma ismert 14 nemesfém ötvösremeket, hanem az elbeszélés szerint hat nagy ládát megtöltő rengeteg további tárgyat. Vagyis ha nem “álmodta” a felsősomlyói Havasi Péter az egészet s valóban a Seuso-ról van szó, akkor a kincs sokkal, de sokkal nagyobb!

Mivel tudtunkkal szemtanúja nem maradt a 73 évvel ezelőtti eseménynek, kénytelenek vagyunk a történelmi ismereteinket segítségül hívni. Miért voltak Polgárdi és Tác környékén magyar és német katonák 1944 november-decemberében?

Nos, a szovjet Tolbuhin marsall seregeit megállítani szándékozó ún. Margit-vonalat építették ki a Balaton és Érd közti vonalon. Az érintett szakasz azonosított nyomainak térképe (Juhász Attila kutatásai nyomán):

Margit-vonal

A tábori erődítések nyomvonalát az okkersárga és piros vonalak jelzik. A védelmi létesítmények, futóárkok, tankcsapdák, ütegállások, fedezékek földmunkái során akár régészeti leletek is előkerülhettek (a dolgok természetéből következően elő is kerültek). A kérdés csak annyi, hogy vajon a Seuso-kincs tárgyai is köztük voltak-e?

Még ennél is izgalmasabb további kérdés, hogy az egész környékre nagyszerű kilátást biztosító Szárhegy tetején is építettek-e valamit? Ugyanis alapvető dilemma, hogy vajon a Havasi elbeszélésében szereplő hadnagy hol pakolta be motorja oldalkocsijába a Felsősomlyóra mutatóba vitt darabokat?

(folyt. köv.)

A Seuso-rejtekhely

Felmerülhet a kérdés, miért nem lelőhelyet írok? Hiszen a régészeti lelet eredeti összefüggéseiben való megtalálásának helyét lelőhelynek hívjuk. Ha a felsősomlyói Havasi Péter 2000-ben Dézsy Zoltánnak kamerába és mikrofonba mondott története nem álomból ered s nem is fikció, akkor egy magyar hadnagy 1944 decemberében oldalkocsis motorkerékpárral hurcolászott olyan tárgyakat, melyek Havasi szerint erősen hasonlítottak a Seuso-kincs darabjaihoz.

oldalkocsis motorkerékpár

Javaslom, most engedjük szabadjára alkotó fantáziánkat! Gondoljuk végig, mi következhet abból, ha pozitív módon állunk a tudósításhoz s nem azzal a szemlélettel nézzük, hogy az eleve komolytalan? Ugyan nincs bizonyítékunk arra, hogy az akkor 13 éves Havasi biztosan a Seuso-kincshez tartozó darabokat látott az oldalkocsiban, de tételezzük fel – egyelőre a szellemi játék kedvéért – hogy igen…

Ez esetben a tárgyakat a hadnagy valahol bepakolta az oldalkocsiba s valamilyen célja volt azzal, hogy odavitte azokat Felsősomlyóra. Talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük: meg akarta kérdezni parancsnokát, egy századost, hogy mi legyen velük? A százados úgy döntött, hogy biztonságba kell helyezni az értékes antik ezüsttárgyakat. Ezek Havasi elmondása szerint hat ládányi mennyiséget tettek ki (nem látta a ládákat, csak kihallgatta a kölyök a hadnagy és a százados beszélgetését).

A következő kérdés nyilván az volt: hol lehet biztonságba helyezni a nagy értéket képviselő hat ládányi ezüstöt? Esetleg éppen ott, ahol találták őket?

De akkor miért rakták ládákba? Mert először talán el akarták szállítani a kincset, de aztán rájöttek, hogy mégiscsak jobb megoldás lehet azokat – legalábbis a háborút követő békésebb idők eljöveteléig – újra elrejteni?

(folyt. köv.)

Folyamatábra

Emiatt a rövid bejegyzés miatt nem akarom megtanulni a folyamatábra készítését, ezért arra kérném a hozzáértőket, hogy helyettem valaki készítse el azt!

Tartalma az alábbi:

Kiinduló állapot: a római korban elrejtett, ismeretlen darabból álló kincs

Ez kétfelé oszlik:

  • Sümegh által 1976-ban megszerzett rész
  • ismeretlen sorsú másik rész, lappang

A Sümegh által megszerzett rész három felé oszlik:

  • Halim Korbanhoz s tőle tovább került 1980 körül
  • más vevőkhöz került 1976 után, lappang
  • Sümegh 1976 után elrejtette, lappang

A Halim Korbanhoz került rész kétfelé oszlik:

  • a Northampton-Wilson körhöz került 1980 körül
  • Rainer Zietz birtokába került 1980 körül, lappang

A Northampton-Wilson körhöz került rész 2014-2017-ben a magyar állam birtokába jutott.

Nagyon megköszönném, ha valaki elkészítené ezt a szemléltető ábrát.

DSCN6200

Váray Károly úrnak köszönöm az ábrát:

folyamatábra

Seuso – Lelkes és Katalin történetei

A Seuso-ügy két legfontosabb tanúja közül már csak Lelkes Ferenc él, Katalin tíz éve elhunyt. Az ő ismereteiről csak annyit tudunk, ami a vele készült riportokban fennmaradt. Lelkesről még elképzelhető, hogy a régi emlékeiből talán előszed valami érdekeset – Katalin esetében pedig a régi nagy spirálfüzetei árulhatnak el új részleteket.

Történeteik, melyek Tóth Sándor alapos riportjaiból ismerhetők meg talán a legjobban, az Árgus című folyóirat 2004-es évfolyamában – valamint a kinccsel foglalkozó internetes fórumokon – olvashatók (A Seuso-kincsek kálváriája I-II.).

 

 

Nem tudom, ők ketten valaha találkoztak-e egymással, de a két történet egymástól függetlennek látszik. Talán nem is pontosan ugyanarról beszélnek!

Lelkes és Sümegh kettesben, egy utóbbi által frissen felfedezett föld alatti üregből két nagy bronzüstbe csomagolt 41 darab nagy méretű tárgyat szednek ki. Katalin Sümegh-gel már csak akkor ismerkedik meg, amikor az el akar adni neki egy kisebb padlóváza méretű kancsót. Utána viszont a segítségét kérte a már előkerült tárgyak utólagos rejtegetéséhez, sőt további tárgyak eredeti lelőhelyükről való elszállításához, biztonságba helyezéséhez.Még azt sem tudjuk, hogy ez a tervezett elszállítás végül megvalósult-e? A sofőrként dolgozó Katalin ugyanis nem vállalta azt.

Vagyis ha mindketten igazat mondtak, akkor egy nagyobb kincs első részletét szedték ki Lelkes és Sümegh. Katalin szerint azonban sokkal, sőt nagyon sokkal több volt a lelőhelyen! Ezek egy részét, kisebb tárgyakat hátizsákban kihozott a föld alatti “alagútból” Sümegh. A nagyobbak elszállításához azonban már jármű is kellett volna. Sümegh – Katalin szerint – úgy kalkulált hogy éjféltől hajnalig végeznének a titokban végrehajtandó pakolással (!).

Hogy tényleg nagyságrenddel több tárgy alkothatja a kincset, megerősíti annak elemzése is, hogy milyen tárgyakat látott Katalin Sümeghnél (pontosabban annak juhász ismerősénél)? A két nagy bőröndnyi ezüstből csak az egyik Hippolytus-vödör azonosítható egyértelműen:

hippolytos_vodor_b_1.png

Az összes többi ismeretlen. A két bőrönd tehát csak a Sümegh által addig előszedett tárgyak kisebb részét jelentette s még ezen felül akart órákon keresztül rakodni!

Talán megérti fentiekből mindenki, hogy nem jelentéktelen ezek után a kérdés: Vajon hitelt adhatunk-e Katalin szavainak? Vajon 14, 41, 265 vagy netán 1265 tárgyból állt az eredeti Seuso-kincs?

Sümegh titka, vagy fiktív történet?

“Eközben egy helyen beszakadt alatta a talaj, így bukkant egy alagútrendszerre vagy labirintusra, amely olyan széles volt, hogy egy teherautó is elfért volna benne. Az alagútban mélyen benyomódva szekérkerék lenyomata is vezetett. Hajtotta a kíváncsiság, hogy beljebb merészkedjen. A földalatti “folyosó” bejáratát is megtalálta, melynek közvetlen közelében hatalmas utazóládákra akadt. A ládák nagyméretű, súlyos edényeket s rengeteg apróbb tárgyat tartalmaztak. Rákérdeztem, hogy a nála levőket ott találta-e. Igennel válaszolt.

Sümegh kalauzolásával egészen a bánya közelében levő hegyig autóztak, ahol nagyon jó út vezetett. … Megmutatta, hol találta meg az alagutat. Közölte azt is, kinézte már a helyet, ahová el akarja rejteni a kincseket. Rám és az autómra lenne szüksége, hogy áthordjunk mindent az alagútból.

Sümegh egyre csak nyugtatgatta társnőjét, hogy nem kell félnie, mindent eltervezett. A sötétben lámpa nélkül is végig tudnak menni a fehérlő sziklák mellett. Ha éjfélkor megkezdik a kincsek áthordását, mire világosodik, nagyobb részt végeznek vele. Katalin döntött: megismételte, nem tudja teljesíteni a kérést. “Igazad van, nem kényszeríthetlek.” – válaszolt lemondóan a fiatal férfi, és még hozzáfűzte: – “Egy kérésem van, soha senkinek ne mondd el, mit tudsz!” Hazafelé tartva azt is megmutatta, hová kívánta volna elrejteni az áthordott kincseket. Sajnálkozott azon, hogy nemigen tud mást, akiben megbízna. Ezért lehet, hogy “aláás” a ládáknak és elsüllyeszti őket a homokos talajban.”

Nagyjából ez a lényege S. Lajosné Katalin elmondása szerint Sümegh neki 1976-ban elmondott szavainak. Döntően az “alagút” s még sok más színes, meseszerű elem miatt én ezt kifejezetten fikciónak véltem eddig. A sajnos 2006-ban elhunyt Katalinnal több újságíró is beszélt. Közülük – úgy látom – Tóth Sándor örökítette meg a legpontosabban a szavait (2004-ben a Zsaru Rendőrségi Magazin, majd az Árgus című folyóirat hasábjain – fentieket tőle idéztem).

 

 

 

Kis túlzással mondhatnám, a sztoriból vagy minden stimmel, vagy semmi sem. Hamarosan kiderül.

Megvan a kincs rejtekhelye

Szándékosan fogalmaztam bulvárosra a címet, hiszen még nem sikerült Sümegh József nyomán, 41 év elteltével újra fellelnünk a kincset az ő elbeszélése szerint rejtő föld alatti létesítmény (valószínűleg egy ókori bánya) bejáratát – de ha nem kitalálmány  a legfontosabb tanú (Katalin) többeknek elmondott története, akkor nagyon közel kerültünk hozzá.

A legelső, aki 2001-ben értesült róla, Cserményi Vajk régész volt (2003 januárjában váratlanul elhunyt). Ő volt az, aki a “koronatanút”, Katalint összehozta az ügy rendőrségi nyomozóival is (sajnos Katalin is meghalt 2006-ban) .

Cserményi Vajk.jpg

(Illisz Attila fotója Tóth Sándor cikkéhez – Zsaru Rendőrségi Magazin 2000/33. szám)

Vajk (akit én személyesen, évtizedek óta jól ismertem) és Katalin  készítettek is egy térképet a kincset rejtő helyszínről, melyen az a régi pince is szerepelt, ahol Sümegh feltételezése szerint az általa belülről elfalazottnak látott “alagút” (egykori kőbe vágott tárna) egykor a napvilágra nyílhatott (ellenkezőleg nézve pedig, ahol az eredeti bejárata lehetett). Sümegh, Katalin által felidézett elbeszélése szerint ugyanis egy szűk lyukon keresztül jutott be a “labirintusba” – értsd régi bányába.

Ezt egy nagy pajszerral tágították ki annyira Lelkes Ferenc nevű barátjával, hogy kiférjenek rajta azok a tárgyak (is), melyeket napjainkban a budapesti parlament épületében láthatunk kiállítva. Lelkes elmondása szerint a mai kőbányából elhozott feszítővas munka közben véletlenül ráesett a Seuso-tálra .

Ennek nyoma ma is látható rajta:

Vadasz-tal_4.JPG

Ezt a “bejutási pontot” utóbb álcázta valahogyan Sümegh, mert tény hogy azóta senki sem találta meg. Pedig ez lehet az egész megfejtés kulcsa. Nem lehet nagy nyílás, csak akkora, hogy a 83 cm átmérőjű rézüst is még éppen kiférhetett rajta.

Cserményi Vajk és Katalin is rendelkezett a kettejük által a helyszínen készített vázlattal, azonban tudtommal egyikük hagyatékából sem került az elő (vagy mégis, de titkolják). Most én Katalin ránk maradt szavainak elemzése révén újraalkottam ezt a térképet. Éppen úgy, ahogyan annak idején Vajk is tehette.

Lényeg, hogy amennyiben nem Katalin fantáziaszüleménye az egész történet, akkor a kincs még mindig ott lévő tárgyain kívül egy elfeledett ókori ezüstbányát is találnunk kell a Szárhegy mélyében. Méghozzá egy olyan bányát, amelyiknek a bejárata egy pincénél egészen 1944-ig hozzáférhető lehetett – csak akkor falazhatták el a valahonnan nem nagyon messziről idehozott hat ládányi kincs rejtekhelyeként.

(Ez az eddigi Seuso-sorozatom legfontosabb bejegyzése! Bízom benne, hogy amennyiben jónak bizonyul a kincs lelőhelyének megfejtése, senki sem fogja majd letagadni, elhazudni, hogy a szálakat – Katalin és Vajk nyomán – én gombolyítottam fel!)

Izgalmas fordulat a Seuso-kincs nyomozásában

Nem bulvárosra akartam venni a cím megfogalmazását, hanem ez a valóság! Méghozzá elsődlegesen a magam számára jelent fordulatot az, hogy új összefüggésekre vélek lelni a a puzzle-darabok összerakását illetően.

Hogy továbbra is a játékból vegyem a hasonlatot, döntő fordulatot jelent, ha rájövünk mit is akar egészében ábrázolni az a kép, aminek az apró darabjait próbáljuk összeilleszteni. Van egy olyan hajlam ugyanis az emberben, hogy ösztönösen igyekszik két lábbal a földön járni. Ezért kerüli a bátrabb megoldásokat, amíg csak rá nem jön, hogy magasabb perspektívából néha az is kirajzolódik, amit nagyon közelről nem veszünk észre.

Hogy csak egy konkrét példával éljek. Van a hegyen a mai kőszárhegyi Vajda János utca vonalának folytatását jelentő, részben mélyen bevágódott régi út nyoma, ami egyenesen a Szárhegy tetejére vezet.

régi út.jpg

Vajon mióta? Vajon mi volt régen a hegytetőn? Régi kőbányák? Vagy még valami más is?

(folyt. köv.)

Hol a hiba? – Seuso

Vajon miért nem sikerült eddig eredményre jutni a Seuso-kincs lelőhelyének azonosítását illetően? Annak ellenére sem sikerült, hogy 1990 óta sokan és sokféleképpen próbálkoztak vele. Kézzelfogható eredményre azonban senki sem jutott. Pontosabban, ami eredmény született, az mind negatív volt. Nem sikerült például megerősíteni a Pereczes Ferenc által gyanított szabadbattyáni római épület fűtésrendszerét, mint lelőhelyet, pedig feltárták azt. A Havasi Péter elbeszéléséből ismert 6 darab ládát rejtő “bányaalagút” helyét sem sikerült eddig egyértelműen meghatározni.

Még érdekesebb, hogy a két legközelebbi ismeretekkel rendelkező tanú – a kincs felszedésében részt vett Lelkes Ferenc és a másodlagos elrejtésben közreműködő és Sümegh Józseftől a legfontosabb közvetlen információkkal bíró Somogyi Lajosné, Katalin – sem tudta később (2000 után) megmutatni és biztosan azonosítani az általa 1976-ban látott és tapasztalt helyszíneket.

Persze negyed század már tekintélyes idő s természetesen a terep némiképpen változhat is – főképpen egy működő kőbánya környékén, de mégis… Ha a kőbánya további működése kapcsán került volna elő valami, arról csak-csak tudnánk.

Mindezek következtében értékelődtek fel Magda József szavai a pinceépítéshez kapcsolódó “dózerozás” közben a hegyoldalban való megtalálásról. Magam ezt a változatot tartom a legéletszerűbbnek. A jó megoldás általában pofon egyszerű! De persze ez nem mindig van így.

A sajnos már elhunyt Magda József, Dézsy Zoltán 1997-ben bemutatott dokumentumfimjében nyilatkozik:

Magda József

Egy dolog azonban ellene vethető: közeli, de nem közvetlen információkkal rendelkezett s mint a filmben is elhangzik, konkrétan nem tudta melyik pincéről van szó. A pince meghatározására kísérletet tettem. Helyszíni vizsgálata azonban még várat magára.

Természetesen más, kevésbé életszerű és a “maszek” pincemarkolásnál bonyolultabb magyarázat is szóba jöhet. Főképpen ha azt gondoljuk, hogy a legfontosabb közvetlen tanúk, Ferenc és Katalin igazat mondtak. Ez esetben alighanem a szovjet hadsereg valamiféle közelebbről ismeretlen szárhegyi objektumát sem hagyhatjuk ki a mérlegelésből. Volt ugyanis a hegy tetején és a hegy belsejében valami, amiről ma sem tudjuk pontosan, hogy micsoda. Közvetlen szemtanú ugyanis még látott a szovjet csapatok 1991-es kivonása után olyan vasráccsal ellátott, lezárt fémajtót a Szárhegy tetején, ami valaminek a lejárata volt. Hogy ezt ki, mikor és miért tüntette el, nem tudjuk.

A legfontosabb tanú, vagy csak egy mellékszál?

Amikor a Seuso-kincs lelőhelyét próbáljuk megismerni, egymástól jelentősen eltérő, sőt nyilvánvalóan kizáró tudósításokkal találkozunk. Biztosan vannak közöttük hamisak és nem a tárgyhoz tartozók is.

A legfontosabb maga a feltételezhető (mert még ez sincs bizonyítva) megtaláló, Sümegh József lenne, de ő 1980. december 14-én meghalt. Az ő segítője volt Lelkes Ferenc, aki él ugyan, de vagy nem mond igazat, vagy nem tudjuk a szavait helyesen értelmezni.

Sajnos 2006-ban elhunyt Somogyi Lajosné, Katalin is. Ha hihetünk az általa elmondottaknak, akkor 1976-ban – a kincs előkerülésekor – fontos segítője és első számú bizalmasa volt Sümeghnek. Ha nem mese, amiket ő 2002 és 2006 között Tóth Sándor oknyomozó újságírónak elmondott, akkor ő is elsődleges forrásunk. Sőt, ha valóságosnak gondoljuk a tudósítását, akkor messze a legfontosabb! Már csak azért is, mert magának Sümeghnek a szavait és tapasztalatait örökítette ránk!

Megvallom, magam sokáig egyértelműen mesének véltem a történeteit, de legújabban meginogtam ebben az ítéletemben.

A Sárkeszin élt Katalin (1939-2006) igazolványképe 1970-ből:

Somogyi Lajosné

Meg kell mondjam, olyan ez, mint egy puzzle-játék. Úgy kell kirakni a képet, hogy nem minden darabja van meg s közé keveredtek nem oda tartozó részletek is. Nem akármilyen feladvány! Hogy a rendőrség nyomozói mire jutottak vele, nem tudjuk, mert titkolják (gyaníthatóan semmire sem jutottak…).

Az a kérdés, összerakható-e egy meggyőző kép? Ha sikerül, akkor az eredményt látva azt fogjuk majd mondani, hogy hiszen ez világos, egyértelmű…hogy nem jöttünk erre már eddig is rá?

(folyt.köv.)

Sümegh és a ládák

Tegnap arról írtam, hogy hat ládában rejtettek el egy kétes hitelességű történet szerint 1944 decemberében nagy értékű nemesfém tárgyakat egy bányában. Ha igaz a történet, akkor ez a kőszárhegyi ólomércbánya lehetett. Írtam, hogy a puding próbája az evés. Tehát azzal lehet ellenőrizni az állítás valóságtartalmát, hogy más forrás avagy a helyszíni tapasztalat megerősíti-e ezt?

Mivel a bánya területének átvizsgálásáról nem tudunk, egyelőre marad a másik – az előzőtől független – forrás.

Nem is akárkitől, hanem magától Sümegh Józseftől, akinek 1976-ban elmondott szavait így idézte fel egyes szám harmadik személyben, a kincs egy részének utólagos fuvarozásában, rejtegetésében is részt vett Katika (Somogyi Lajosné):

“Vett egy fémkeresőt, amivel kutatni kezdte a környéket. Eközben egy helyen beszakadt alatta a talaj, így bukkant egy alagútrendszerre vagy labirintusra, amely olyan széles volt, hogy egy teherautó is elfért volna benne. Az alagútban mélyen benyomódva szekérkerék lenyomata is vezetett. Hajtotta a kíváncsiság, hogy beljebb merészkedjen. A földalatti “folyosó” bejáratát is megtalálta, melynek közvetlen közelében hatalmas utazóládákra akadt. A ládák nagyméretű, súlyos edényeket s rengeteg apróbb tárgyat tartalmaztak. Rákérdeztem, hogy a nála levőket ott találta-e. Igennel válaszolt.”

Az idézet forrása: Tóth Sándor: Seuso-rejtély: Megszólal a koronatanú. (Zsaru Magazin 2004/19. 8-9. oldal)

Nos, ezt korábban elolvasva rögtön hitetlenkedni kezdtem, mondván hogy alagutak nincsenek. Azonban egyrészt ott van a felsősomlyói Havasi Péter 1944-es visszaemlékezése a hat ládáról, másrészt pedig adott a “labirintus” is az ólombánya formájában. Íme:

kőszárhegyi ólombánya

Nem tudom mekkorák lehettek a “hatalmas” utazóládák, de az 1944-ben a Polgárdi és Szabadbattyán környékén a Margit-vonalat építő honvédségnél nyilván voltak olyan nagy méretű ládák is, melyekbe sok minden belefért.

Természetesen nem biztos, hogy ezek a holmik a Seuso-kincs tárgyai voltak, de erősen valószínű! Lehetséges, hogy az egész római kori lakomakészlet 6 ládányi volt? Lehetséges, hogy már 1944-ben előkerült? Lehetséges, hogy Sümegh az 1944 decemberében elrejtett ládákat találta meg?

(Ez esetben sajnos elesik a főként általam képviselt, Magda József vallomásán alapuló pincemarkolásos változat. Pedig amúgy az volna a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás. Vagy mégis az az érvényes és a bányába rejtett ládák, csak mese? Leesik-e az “aranygyűrű” az ujjamról, ha csak második próbálkozásra fejtem meg a 41 éves rejtélyt? Nem hinném…)

A honvédségi láda illusztráció, ennél nagyobbakról lehetett szó:

honvedsegi-lada.jpg

(elemzés holnap!)