Seuso aprópénzei

A Seuso-ügy legfontosabb tanúja, a sokat emlegetett Katalin látott egy másfél literes edényben ezüstpénzeket is egy markáns arcú császár profiljával s szerinte szálkás betűkkel. Ezek jó eséllyel annak az I. Valentinianusnak (364-375) lehettek a pénzei, akinek Nagy Mihály meggyőző elmélete szerint Seuso-Severus a tábornoka volt:

ezüst I. Valentinianus

Mivel a másik fontos tanú, Lelkes Ferenc nem emlékezett pénzekre, feltételezhető hogy azokat egyik hátizsákos útján szállította be Sümegh. Aki aztán olyan alaposan elrejtette a kincses “alagút” általa véletlenül felfedezett bejutási pontját, hogy azt azóta sem lelte föl senki sem.

Amikor 2001-2002-ben Katalin Cserményi Vajk régésszel próbált utánajárni a dolognak, nyilván ők sem találták meg a – Lelkes szerint – lapos kőlappal eltakart “lyukat”. Ennek logikus magyarázata az lehet, hogy a “fedlap” is földdel, kövekkel (?) takarásba került.

Valami oka kellett legyen annak is, hogy Katalin tegnap említett 2004 őszi “kutatási tervében” nem is ezt a nyílást keresték volna meg, hanem egy “földásó” géppel a másik “bejáratot” (belülről nézve: kijáratot). Ennek helyét – nem tudjuk hogyan, de határozottan azonosították Cserményivel (vagy legalábbis Katalin ezt biztosra vette).

A legkézenfekvőbb lehetőség erre az lehetett, hogy kiderítették az 1944-es katonai földmunka helyét. Ugyan Katalin egy szóval sem említi feljegyzéseiben Havasi Péter nevét, de az ő története 2000 óta, Dézsy Zoltán televíziós riportjából már ismert volt a nyilvánosság előtt.

Felmerül a kérdés, ha minden ilyen világos, akkor mégis mi magyarázza, hogy még  mindig nem tisztázódott a Seuso-kincs lelőhelyének kérdése?

(folyt. köv.)

Reklámok

A Seuso-kincs feltárási terve

Ma nem az üggyel régóta foglalkozó Nádorfi Gabriella székesfehérvári vagy Mráv Zsolt budapesti régész kollégáim esetleges idei feltárási terve adja a cím apropóját, hanem a sokat emlegetett Katalin 2004-ből fennmaradt elképzelése a kincs lelőhelyének kibontásáról.

Érdekes és elgondolkodtató konkrétumokat olvasunk erről az általa 2004. szeptemberében megfogalmazott szerződéstervezetben. Első olvasatra  logikátlannak tűnik, de biztosan van magyarázata:

“10. Találó ismeretein kívül tárgyi feltétel a kutatás megkezdéséhez egy fő szakirányú régész és egy fémkereső, továbbá egy földásó gép, egyenes ásáshoz. Föld elszállítása nem szükséges, a kitermelt föld visszatemethető!”

Mi lehet ennek a megfejtése? Vajon miért nem az általa ismert 1976-os, Sümegh-féle bejutási ponton keresztül szándékozott Katalin feltárni a kincs lelőhelyét? Miért választotta volna a komoly földmunkával járó megoldást? Röviden azt mondhatnám: nem tudjuk.

Ha logikusan megpróbáljuk értelmezni a dolgot, akkor azonban ennek is ésszerű magyarázata kell legyen! Cserményi Vajkkal folytatott, Katalin által gyakran hivatkozott nyomozásuk általunk egyelőre nem ismert eredményére gyanakodhatunk. A 2003. januárjában elhunyt tapasztalt ásató régész, Cserményi ötlete lehetett a gépi földmunka. Valószínűleg sikerült megfejteniük az 1944-es berobbantás helyét s ezt kellett volna gépi földmunkával feltárni. Ennek az 1944-es “bejutási pontnak” a közelében voltak Katalin Sümeghtől származó ismeretei szerint a kincset tartalmazó ládák. Ha ez a pont is simán elérhető, akkor meg lehet takarítani a kincs föld alatti “labirintuson” keresztüli megközelítését.

Cserményi Vajk (1948-2003):

Cserményi Vajk

Tegnap jó eséllyel nekem is sikerült azonosítanom ezt az eddig nem lelt pontot! Kezd minden eddiginél élesebbé válni a kép!

(folyt. köv.)

Ott van-e a Seuso kincs másik része most is?

Az előző bejegyzésekből talán látható, hogy ismerni vélem azt a pontot, ahol 1976-ban Sümegh József bejutott a kincs lelőhelyére. Egyszerűen azért, mert a sokat emlegetett Katalin a hely bejáratát 2004-ben megmutatta két számára megbízható személynek, akik ma is e tudás birtokában vannak. Utóbbiak jóvoltából már én is…

Egy csomó további kérdés merül fel ilyenkor. Például az, hogy Katalin járt is az ókori ércbányának sejthető “labirintusban”? A válasz röviden: nem. Csak a bejárat, még pontosabban a véletlenszerű bejutása helyét mutatta meg neki Sümegh. El akarta ugyanis a lelőhelyről Katalin segítségével szállítani a kincs zömének ott lévő nagy mennyiségű tárgyait. Ez nem valósult meg, mert Katalin nem merte bevállalni az éjszakai titkos műveletet.

Mivel Sümegh teljes mértékben beavatta a kinccsel kapcsolatos titkaiba Katalint,  nincs okunk kételkedni utóbbi szavainak súlyában. Már csak azért sem, mert a hagyatékában ránk maradt egy olyan 2004 őszéről származó szerződés tervezete, amelyet a kincs ügyével foglalkozó miniszteri biztosnak, Bánkútiné Hajdú Évának javasolt. Ebben a minisztérium által egyetlen Seuso-tárgy felmutatójának felajánlott 10 Millió forinton felül az is szerepel, hogy amennyiben további tárgyak kerülnek elő, akkor azok után is jár az értékarányos találói jutalom.

Ezzel Katalin felülbírálta korábbi álláspontját, mert addig a 10 Millió töredékéért is megmutatta volna a helyet. Talán valaki rávezette, hogy a “bejárat” sértetlensége miatt nagy valószínűséggel még mindig ugyanott vannak a tárgyak*, ahol Sümegh 1976-ban megtalálta őket.

DSCN6200

(a kép a Seusohoz hasonló svájci kaiseraugsti kincs részletét mutatja)

* A Sümegh által 1976-ban (és később?) elhozott 2 rézüstbe pakolt 41 nagyobb és a hátizsákban általa kihordott kisebb tárgyak nélkül!

(folyt. köv.)

Seuso-kincs – 1944, 1976

Havasi Péter története szerint a Seuso-kincset nagy valószínűséggel 1944 november-decemberében találták meg a Margit-vonal építése közben. Hat ládába rakták, de aztán lemondva a háborús viszonyok közti elszállításról a rejtekhely bejáratának berobbantása mellett döntöttek. Ez Havasi elmondása szerint egy “bánya-alagút” volt.

Utóbb, 1976-ban véletlenül jutott be egy másik ponton ebbe az “alagútba” Sümegh József. Valóságos labirintusra bukkant s végül megpillantotta valamiféle általa látott “bejárat” közelében a “hatalmas utazóládákban” elhelyezett kisebb-nagyobb ezüst tárgyak tömegét. Ezek első, két rézüstbe rakott részletét Lelkes Ferenc segítségével lovaskocsival szállította el a helyszínről. Később visszatérve, hátizsákjában is vitt el onnan további kisebb tárgyakat.

A rejtekhely teljes kiürítését is eltervezte, amit Katalin keresztnevű (később Somogyiné) segítője kisteherautójával szándékozott megvalósítani. Ebből a célból meg is mutatta neki, honnan lenne a fuvar. Úgy számolt, hogy éjféltől hajnalig tartana, amíg  mindent kihoznak a rejtekhelyről és elvisznek!

Ez végül nem valósult meg, mert Katalin nem vállalta a dolgot. Hogy egyáltalán tudunk róla, az annak köszönhető , hogy 25 év múlva (2001-ben) Katalin rádöbbent, hogy annak idején, Sümegh révén a Seuso-kincs tárgyaival találkozott.

Mindezt összefoglaló jelleggel – ismétlés gyanánt – azért írtam le, mert hamarosan további érdekes fejlemények várhatók! A “koronatanú” Katalin sajnos 2007-ben elhunyt, de a feljegyzései szerencsére ránk maradtak.  Ugyan sem a rendőrségnek, sem az üggyel foglalkozó miniszteri biztosnőnek, sem a székesfehérvári múzeum római koros régészének nem mutatta meg konkrétan azt a helyet, ahol Sümegh 1976-ban hozzáfért a kincshez – azonban az ennek ellenére, szerencsére  mégis azonosítható!

geometrikus_kancso_1

(folyt. köv.)

Szék-Várhegy

Erdély egyik népi kultúrájáról legismertebb települése a történelmi Doboka vármegyében található Szék (románul: Sic), középkori bővebb nevén: Székakna. Mint királyi hospesek által lakott, sóbányát művelő hely bukkan fel III. Endre király 1291-es oklevelében. Annak tartalmából következően azonban Désaknával, Kolozsaknával (ma Kolozs) és Tordaaknával (jelenleg Torda) együtt már (legalább) I. István korában is létezett.

További kérdés, hogy a Szék településnév vajon összefügghet-e a ‘székely’ népnévvel? Szerintem, röviden: nem. Még akkor sem, ha a mai Kisszék középkori neve Székelyáj (Zekulay) volt, ami vitán felül “székely völgy” jelentésű (román neve ezt a középkori magyar alakot őrizte meg: Săcălaia).

További érdekes kérdés, hogy vajon összefügghet-e s ha igen milyen formában a ma még közelebbről ismeretlen széki vár a sóbányával? Sajnos pillanatnyilag még felderítetlen objektumról van szó, amely elég távol található Szék belterületétől, inkább Kisszékhez esik közel.

A második világháború idején készült magyar katonai térképen Sarkantyú-tető néven:

Szék-Várhegy 4

Román térképen már Dealu Cetăţii, azaz Várhegy megírással:

Szék-Várhegy.jpg

Történelmi szempontból érdekes, felderítetlen várhelyeink egyike!

tamogatas-2016

A birodalmi címer

Amikor 1896 táján – a közös monarchia fénykorában, egyesek a Magyar Birodalom fényes jövőjéről ábrándoztak, felmerült az igény ennek heraldikai megjelenítésére is. Régóta természetes volt az ún. középcímer használata:

középcímer

Ez a ténylegesen Magyarországhoz tartozó területeket jelenítette meg (a dalmát-horvát-szlavón “háromegy” királyságot és az 1878 óta közös osztrák-magyar igazgatás alatt álló Bosznia-Hercegovinát). Amikor Horthy idején, 1938-ban újra felmerült az ország megnagyobbítása, ezt a középcímert vezették be a katonai csapatzászlókon.

A közös monarchia összetett közjogi és külpolitikai problémái miatt a magyar királyi nagycímert azonban 1918-ig, a régi ország széteséséig sem sikerült megalkotni. Ennek tartalmaznia kellett volna Szerbia, Bulgária, Galícia, Lodoméria és Kunország címereit is. A mindenkori magyar királyok ugyanis a 13. század óta viselték eme “melléktartományok” királyi címeit is.

Közülük a mai olvasó számára Lodoméria és Kunország neve igényel magyarázatot. Lodoméria mai nyugat-ukrajnai terület Volodimir Volins’kiy (Vlagyimir Volinszkij) város környékén, Lvivtől (Lembergtől) északra. Kunország pedig a későbbi Havasalföld és Moldva “leánykori” neve.

 

A képen hétköznapi értelemben balról a szívpajzsban Galícia, felül Lodoméria címere (alul a két sas a magyar címben sosem szereplő Auschwitz és Zator).  Jobboldalon felül Kunország és Bosznia, alatta Bulgária és Szerbia (valamint duplázás folytán Rácország) címerei. Ezeket V. Ferdinánd 1836-os nagycímeréről  kölcsönöztem. Ugyanis ezek a “melléktartományok” szerepeltek a Habsburg királyok címertani reprezentációjában is, csak éppen sosem álltak össze, mint magyar királyi nagycímer.

A birodalmi zászló

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy elveszítettem a helyi és országos közéleti érdeklődésemet, ma ilyesmiről írok. A múlttal való foglalkozás – ami önmagában is érdekes persze, egyik értelme a jelen megértése. Nos a jelen egyik látványos csepregi változása a várostól északra lévő körforgalomban az elmúlt napokban felállított hatalmas zászlórúd, a rajta – ahogy hallani – ezentúl állandó jelleggel lengő, messze ellátszó, nagy méretű történelmi zászló.

DSC_0005

A címer közelebbről:

zászló közel

A Bosznia-Hercegovina annektálását, 1908-at megelőző magyar középcímer, angyal címertartókkal. A magyar nyelvterület nyugati határán található Csepregen különösen divatos trianonozásba még jobban illett volna az 1915-ös törvényben szabályozott, Szent István koronájának országait teljességgel tartalmazó középcímer:

középcímer

Mindenesetre talányos, hogy a fideszes önkormányzatú, pillanatnyilag éppen Orbán-rajongó város (volt már SzDSz rajongó is korábban) határában 2017-ben mit akar kifejezni a történelmi magyar birodalmi zászló?

Ha már nagy-magyarkodunk… reszkessetek osztrákok!