A Seuso-kincs rejtekhelyének megközelítése

Ha hihetünk Katalin és Havasi egymást igazoló történeteinek, akkor a Seuso-kincs lelőhelye egy föld alatti “labirintus”, melynek valaha volt eredeti bejáratát 1944-ben találták meg magyar katonák. Igaz, rögtön újra el is tüntették – Havasi elmondása szerint robbantással.

Sümegh József nem ezen az 1944-ben fellelt és újra elrejtett ponton jutott be a föld alatti járat-rendszerbe, hanem önmaga számára is váratlanul, kincskeresés közben egyszer csak beleesett egy szűk nyíláson keresztül. Ezt a helyet azon frissiben Lelkes Ferenc is látta, mert ő segített egy lovas szekérrel elvinni Sümegh Józsefnek a talált tárgyak egy részét (ha Lelkes elbeszélésének hihetünk, akkor ő nem is tudott többről, mint az akkor szállított két rézüstről és a bennünk lévő 41 nehéz ólomszürke kancsóról és tálról).

Katalin szerint azonban sokkal több darabból állt a kincs, melyből utóbb kisebb tárgyakat még több alkalommal is kihozott a hátizsákjában Sümegh. Az egész készlet kimentését is megtervezte, azért mutatta meg Katalinnak a pontot, ahonnan éjszaka kisteherautóval el kellett volna vinniük a 6 láda még lent lévő tartalmát egy Sümegh által kiszemelt új helyre (melyet szintén megmutatott Katalinnak). Erre a fuvarra azonban nem került sor, mert Katalin végül nem merte bevállalni a dolgot.

Katalin később ezt az 1976-os “beesési” és “kincskiszedési” pontot nem mutatta meg sem a rendőröknek, sem Nádorfi Gabriella régésznőnek. Mutatott ugyan nekik valamiket, de nem azt. Nem akarta ugyanis ingyen odaadni nekik a tudását. Ahogyan Katalin maga írja a kézirásos feljegyzéseiben: sokat tudtak (tőle), de nem eleget.

Ahogyan korábban írtam, egy általa megbízhatónak tartott személynek később mégis megmutatta az “éles” helyszínt, amiről fénykép is készült, mely szerencsére most is a rendelkezésünkre áll. A segítségével beazonosítható az 1976-os bejutási pont!

Ez nem az azonosításra alkalmas közeli kép, de a terület valahol itt van:

mp 4

Úgy ítélem meg, hogy a Sümegh által visszarejtett, illetéktelen szemek elől eltüntetett lyuk megtalálható s azzal tulajdonképpen meg is oldottunk mindent. Elkaptuk Ariadné fonalának végét, amit már csak fel kell göngyölítenünk! Be kell mennünk a labirintusba s a föld alatt x métert megtéve meg kell találnunk a 6 ládát és a közelükben észlelni fogjuk belülről az 1944-es berobbantott nyílást is.

A Seusóhoz hasonló – csak sokkal kisebb – kaiseraugsti kincs Ariadné tálja:

Ariadnetablett

Ariadnetablett aus dem Silberschatz von Kaiseraugst 4. Jh. n. Chr

(folyt. köv.)

A Seuso-kincs rejtekhelyének bejutási pontjai

Ma két pillanatnyilag ismeretlen pontról elmélkedem. Arról a helyről, ahol 1944-ben Havasi Péter elmondása szerint berobbantottak egy hat kincsesládát rejtő föld alatti járatot és arról  a másikról, ahol 1976-ban kincskeresés közben bejutott ugyanebbe a járatba Sümegh József.

A vizualitás kedvéért lássuk ismét a tegnapi ábrát:

Seuso lelőhely rek

Tulajdonképpen ide tehetnénk mai felvételeket is a terepről? Feltevéseink ugyanis lehetnek és vannak is a két pont hollétét illetően. Mint egy korábbi bejegyzésemben írtam, a sokat emlegetett Katalin több alkalommal is megmutatta különböző személyeknek az 1976-os bejutási pont körülbelüli helyét (konkrétan a lyukat nem). A zárójeles megjegyzés a tényekből adódó következtetés – még ma sem ismerjük ugyanis a Seuso-kincs lelőhelyét!

Nem nehéz talán belátni, hogy amennyiben pontos tudása lett volna Katalinnak, akkor aligha lett volna szüksége a 2001-2003 közt Cserményi Vajkkal folytatott kutakodásra. Talán ennek során merülhetett fel az 1944-es bejutási pont “álcázott pince”-ként történő azonosítása? Szerintem ez nem volt jó ötlet, de most hadd ne fejtsem ki miért…

Mit lehet tudni a két pontról? Kezdjük talán az egyszerűbbel, az 1976-os ponttal. Katalin szerint Sümegh a “római kori bánya” közelében esett bele véletlenül. Nyilván ezért szerepel a Katalin és Cserményi által készített vázlaton a római kori bánya közelében, attól északra az “alagút” felirat.

Katika vázlata jav

Lelkes Ferenc elmondása szerint is egyedül találta meg ezt a nyílást Sümegh s ahhoz hogy ki tudják szedni  rajta keresztül a római kori tárgyakat, egy pajszerral ki kellett azt szélesíteniük.

Kérdések: hogyan fordulhatott elő, hogy mintegy 1600 évig senki sem esett bele az “alagútba”? Hogyan lehetséges, hogy 1976 óta viszont senki sem találta meg azt?

A legegyszerűbb válasz az volna, hogy azért, mert nincs is alagút. Magam is ezt gondoltam volna még egy hónappal ezelőtt is!

(folyt. köv.)

A Seuso-lelőhely megtalálása

Ma – reményeim szerint – minden eddiginél közelebb kerülünk a Seuso-kincs lelőhelyének megismeréséhez. Végiggondolva ugyanis a lehetőségeket és levonva a Havasi Péter, Lelkes Ferenc és Somogyiné Katalin elbeszéléseiből adódó következtetéseket, megrajzoltam a helyszín elméleti modelljét.

Ez természetesen nem feltétlenül tükrözi a pontos valóságot, de valami hasonlóval számolhatunk! Arra feltétlenül alkalmas, hogy világosan lássuk, milyen további lépések vezethetnek el bennünket a kincs valószínűleg még most is a helyszínen lévő részének megtalálásához és a lelőhely konkrét megismeréséhez.

Seuso lelőhely rek

Az 1944-es bejutási pont az a hely, ahol magyar katonák nem tudjuk pontosan mit csinálva, véletlenül rábukkantak a kincset rejtő föld alatti járatra. Parancsnokuk ládákba rakatta velük a holmit, majd lemondva az elszállításról a járat végének berobbantása mellett döntött, hogy ezáltal helyezzék újra biztonságba a kincset.

Az 1976-os bejutási pont az, ahol Sümegh József véletlenül beesett az általa labirintusként leírt járatrendszerbe (most a rajzon az egyszerűség kedvéért csak sima “alagútként” ábrázolom). A két üstnyi kincset ezen a pajszerrel tágított nyíláson szedték ki Lelkessel. Azért kellett tágítani a lyukon, hogy kiférjen rajta a holmi. A feszítővas munka közben ráesett a Seuso-tálra, íme a sérülése:

Vadasz-tal_4

Hozzáteszem, az ütés a tál másik felé érte, mert az a medalionnal hason volt a rézüstbe helyezve.

Lelkes arra, hogy a nagy méretű utazóládák közelében lehet az 1944-es bejárat, abból jött rá, hogy ott a háború idején berobbantott kövek között, 32 évvel később (1976-ban) talán némi fény is beszűrödhetett. Ezért mondhatta Katalinnak, hogy a ládák az alagút általa fellelt bejáratának közvetlen közelében voltak.

A lelőhely megtalálásához tehát semmi másra nincsen szükség, mint a két bejutási pont egyikének azonosítására. Ha akár az 1944-es, akár az 1976-os bejutási pont megvan, akkor már csak az a kérdés, hogy a ládák tartalmából hátizsákkal vajon mennyi tárgyat hordott ki annak idején Sümegh?

Egy biztos, azt tervezte, hogy a kincs zömét szintén az általa megtalált szűk lyukon keresztül hozzák majd felszínre és Katalin ponyvás platójú kisteherautóján szállítják el, de erre végül nem került sor. Nem tudjuk, annak idején sikerült-e a felszínen is azonosítania az általa belülről látott 1944-es pontot? Mindenesetre az 1944-ben berobbantott járatvég kitisztítása s a ládák azon keresztül való napvilágra hozatala nyilván meghaladta volna a lehetőségeit.

Hogy végül egy egyszerű kérdéssel zárjam mára a bejegyzésemet: vajon miért 6 ládába rakták 1944-ben a tárgyakat? Válasz: mert ötben nem fértek volna el…

Az elemzés folytatása következik…

 

A Seuso-kincs szállítási problémái

A késő-római aranyozott ezüst műremekeknek és az azokat tartalmazó – eredetileg két – réz főzőüstnek is súlyuk és kiterjedésük van. Most az egyszerűség kedvéért csak a Sümegh által Lelkes segítségével kiszedett, 41 darabos részre gondolok. Ennek összsúlya a meglévő tárgyakból következtethetően kb. 200 kg lehetett. Nem véletlen tehát, hogy Sümegh Lelkesért ment a közeli Tilos-pusztára, hogy az ő lovasszekerét vegyék igénybe szállítóeszközként.

A sokat emlegetett Katalin elbeszéléséből tudjuk, hogy később Sümeg a saját hátizsákjában is hordott ki további kisebb tárgyakat, ismeretlen számban és azt sem tudjuk hány alkalommal. Mindenesetre az eddig említett szállítások eredményezték azt a két bőröndnyi tárgyat is, melyeket Sümegh Katalin segítségével vitt el egy a 7-es út közelében, a Kőszárhegy keleti részén található, napjainkra már elpusztult pincébe.

Azonban a lényeg még mindig hátra maradt és a sorsa elintézésre várt. Sajnos nem tudjuk, mekkorák voltak a Sümegh által fellelt “hatalmas” ládák, melyekben a tárgyak tömkelegét látta? Mégsem reménytelen róluk valamiféle képet alkotnunk a tartalmuk elszállításával kapcsolatos logisztikai kihívás méretét illetően.

Sümegh úgy tervezte volna Katalin elmondása szerint, hogy majd Katalin ponyvás kisteherautójával ketten el tudják juttatni a tárgyakat A pontról B pontra durván éjféltől hajnalig. Ebbe az időbe a tárgyak gépkocsiig kézben történő elvitele, a platóra való felrakodás, majd a B ponton való lerakodás és a tárgyak új rejtekhelyükön való elhelyezése is bele kellett férjen.

 

Könnyebb lenne a számolás, ha Sümegh ezt a fuvart is Lelkessel tervezte volna megvalósítani. Akkor feltételezhetnénk, hogy talán egy-egy “hatalmas” és nyilván komoly súllyal terhelt ládát a két fiatal férfi meg tudott emelni. De persze az sem kizárt, hogy csak annyira voltak nehezek, hogy esetleg még Katalinnal ketten is elbírták? Nem tudjuk.

A másik mérlegelendő tényező A és B pont távolsága. Mind a kettőre csak feltevéseink vannak, tehát ez is komoly bizonytalansági tényezőt jelent. Mégis az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a kincs lelőhelye (A) és a kiszemelt új rejtekhely (B) között  csak kb. 1-1,5 km volt a távolság.

Summa summarum: Sümegh valószínűleg azzal számolt, hogy a ládák tartalmát részletekben tudják csak kihozni és elég sok időbe telik majd a tárgyak kisteherautóhoz való eljuttatása. Hihetetlenül hangzik, de komolyan mérlegelendő az is, hogy esetleg a nagy mennyiség miatt több fordulót is tervezett!

Ezt végigolvasva persze felmerül a kérdés: nem lett volna egyszerűbb újra Lelkes lovas szekerét és Katalinnál komolyabb fizikai erejét igénybe venni?

(folyt. köv.)

A Seuso-kincs mérete

Sümegh 1976-ben elmondott szavai Katalin által 2004-ben visszaidézve: “hatalmas utazóládákra akadt. A ládák nagyméretű, súlyos edényeket s rengeteg apróbb tárgyat tartalmaztak.  … Ha éjfélkor megkezdik a kincsek áthordását, mire világosodik, nagyobb részt végeznek vele. …. Hazafelé tartva azt is megmutatta, hová kívánta volna elrejteni az áthordott kincseket. Sajnálkozott azon, hogy nemigen tud mást, akiben megbízna. Ezért lehet, hogy “aláás” a ládáknak és elsüllyeszti őket a homokos talajban.”

Amikor Katalin megismerkedett Sümegh Józseffel, az már elkezdte a kincsek értékesítését. Maga a gépkocsivezetőként a mészkőbánya cégnél dolgozó Somogyi Lajosné 2 nagy papundekli bőröndben az alábbiakat látta:

  • kisebb kancsókat
  • nagyobb tálakat, melyek mély tálhoz hasonlítottak, a peremükön és a közepükön díszekkel, elszórtan különálló kis figurákkal.
  • csészealjhoz hasonló, kisebb tálakat
  • kis lábakon álló, vödörszerű edényen megfigyelte, hogy a fogantyúján három bogyó- vagy gömbszerű díszítés volt s ez az edény tele volt ezüstpénzzel, 1-1,5 l űrtartalmúnak becsülte
  • nagyobb, körülbelül másfél literes kupák, a tetejüket fedő fedte, díszítettek, míves kivitelűek voltak.

Az egyik bőrönd még három kardot is tartalmazott. Kettő egyenes, széles pengéjű volt és V alakban végződött. A harmadik félhold alakú volt. A markolatukat kövek ékesítették, hüvelyük is volt. Ezt a két bőröndben elférő mennyiséget vitték ki egy napjainkra már elpusztult – ám helyileg azonosítható – pincéhez elrejteni.

Még előző nap kínált fel neki vételre Sümegh egy kisebb padlóváza nagyságú, “tömör kikészítésű” kancsót , melynek a tetején egy ugrásra kész szarvas vagy hasonló vadállat volt. Ez a leírás és a Katalin által készített rajz alapján hasonló lehet a Hippolytus-kancsóhoz, de nem azonos vele! Később ugyanis, a Fejér Megyei Hírlap 2003. április 11-számában Katalin kijelentette, hogy az általa látott tárgyak egyike sem azonos a 14 ma ismert darabbal!

hippolytos_kancso_1

Katalin nem látta a más tanúk által ismert 2 rézüstöt és a most az országházban kiállított 14 tárgy egyikét sem. Nem tudjuk mely tárgyak eladása kapcsán támadt elszámolási vitája Sümeghnek a Katalin történetében szereplő emberrel sem.

Szintén Katalintól tudjuk, hogy Sümegh a kisebb tárgyakat hátizsákkal hordta ki a lelőhelyről bizonyos másodlagos rejtekhelyekre s azután részben vagy egészben haza, Polgárdiban lévő házukba.

A Sümegh-porta jelenlegi állapotában a Google utcaképén:

Sümegh-porta

(a kérdés további elemzése holnap!)

 

 

Seuso-kincs – összeáll a kép?

Tegnap – többedszer is – utaltam arra, hogy egy megoldási javaslat akkor meggyőző, ha minden kerek a végén. Hogy a puzzle-játékból vegyem a példát: hézagmentes, összefüggő képet tudtunk kirakni és gyakorlatilag minden egyes darab a helyére került.

A Seuso-kincs megtalálásáról két autentikusnak tekinthető tudósításunk van. Lelkes Ferencé és Somogyiné Katalin asszonyé. Hogy utóbbi ismerte-e a nála 20 évvel fiatalabb Lelkest, nem tudom (Lelkes apjának a munkatársa volt, tehát nem kizárt). Ám a Lelkes által elmondott történet teljes mértékben független Katalinétól. Hasonlóan, Katalin ránk maradt feljegyzései és interjúi sem említik egy szóval sem Lelkest.

Hosszas elemzést követően úgy látom, semmi akadálya annak, hogy a két történetet egyaránt hitelesnek fogadjuk el. Azok ugyanis nem mondanak ellent egymásnak, csak Lelkes a kincs első tárgyainak megtalálását meséli el, míg Katalin története egy bizonyos idő (hetek, hónapok?) elteltét követően, már arról az időszakról szól, amikor Sümegh elkezdte értékesíteni a Lelkessel együtt beszállított tárgyakat, de utóbbit már ki akarta hagyni a buliból és új bizalmasával, Katalinnal tervezte a lelőhely további kiaknázását, a nehéz és nagy tömegű tárgyak elszállítását, biztonságba helyezését.

Ez, mint Katalintól tudjuk, végül meghiúsult. Arról nincs adatunk, hogy Sümegh mit csinált a Katalinnal való kapcsolatának megszakadtát követően? Megoldotta-e mással a Katalinnal elszállítani tervezett kincsrészlet “biztonságba” helyezését, vagy az maradt az addigi helyén?

Legfeljebb a mai ismereteink felől próbálkozhatunk válasz adással! Az a tény, hogy még 2013-ban is csak 2 tárgy adásvételéről alkudoztak Moszkvában bizonyos feltételezett titkosszolgálati háttérrel rendelkező – azóta furcsa körülmények közt elhunyt – személyek, arra utalhat, hogy a nagy utazóládákba pakolt jelentős tömegű kincsrészlet nem került elő 1976 óta sem. Ha ugyanis elvitte volna valaki azokat a rejtekhelyről, akkor a kincset megszerző személy vagy társaság nyilvánvalóan nem csak a műkincsként értékes nemesfém tárgyak anyagáron való értékét (ami ugye nagyságrendekkel kisebb) akarta volna realizálni. Tehát aligha követik el azt a drasztikus értékcsökkentő lépést, hogy beolvasztják a tárgyakat. Viszont szerte a nagyvilágban nincs és nem is volt hír nagy tömegű késő-római kincslelet tárgyainak felmerült értékesítési szándékáról, tehát a legvalószínűbb az, hogy még mindig ott van, ahol annak idején Sümegh megtalálta!

(Ellenérvként mondhatnánk, hogy Sümegh 1980 nyarán valami olyan negatív hírt kapott, ami miatt kifejezetten elment még az életkedve is. Ez lehetne a kincs zömének elvesztése – de nem tudjuk melyik résznek. A zömre nézve lásd az előző bekezdést!)

Ismét bemutatom a folyamatábrát:

folyamatábra

Bármelyik jobb szélső, jelenleg lappangó kincsrészletet is “elveszíthette” Sümegh 1980 nyarán (feltéve persze, hogy ez váltotta ki a depresszióját és nem valami más tényező).

A kincs eredeti összetételéről és nagyságrendjéről abból tudunk képet alkotni, ha a fentiek ismeretében összevetjük Lelkes és Katalin egymást kiegészítő közléseit

(folyt. köv.)

 

A Seuso-nyomozás vége?

Nagyon úgy néz ki, hogy végéhez közeledik Seuso-ügyben folytatott nyomozásunk! A termés beérett, most már csak le kell aratni és be kell takarítani azt. Kiderült, hogy Katalin először 2001-ben és Havasi 2000-ben előkerült történetei egymástól függetlenek, azaz kölcsönösen hitelesítik egymást! Most már csak az a további kérdés, hogy a kutatást eddig döntően befolyásoló és szerencsénkre ma is élő Lelkes Ferenc (57)  vallomásával mindez összeegyeztethető-e és hogyan?

Lelkes Ferenc blikk

Ahhoz ugyanis, hogy kerek egész legyen a történet, erre okvetlenül szükség van! Ahogyan tudjuk, Lelkes alapvető igazmondását poligráfos vizsgálat is megerősítette. Ennek ellenére magam korábban mégsem hittem neki, a valós lelőhely szándékos elhallgatását feltételeztem, mert állításai ellentétben álltak az általam valószínűnek gondolt hegyoldalban pincemarkolásos forgatókönyvvel. Ma már úgy látom, tévedtem!

A másik kulcsfontosságú kérdés, hogy Katalin valóban sírba vitte-e a titkát, amiről 2001-2007 között nem tudtak dűlőre jutni az ügyben illetékes állami szervek – minisztérium, múzeum, rendőrség – képviselőivel?

Nos, úgy látom nem vitte sírba, hanem gondoskodott arról, hogy ha sajnos már csak a halála után, de kiderülhessen az igazság! Volt ugyanis egy személy, akit olyan mértékben a bizalmába fogadott, hogy konkrétan megmutatta neki a helyet. Természetesen őrá bízta a kézírásos feljegyzéseit is.

(erről jut eszembe, hogy tegnap jelentkezett a 2003-ban elhunyt Cserményi Vajk egyik korábbi munkatársa, aki egyértelműen azonosította Cserményi kézírását a napokban közölt térképvázlaton – vagyis Katalin a közös kutatásuk során keletkezett, végső pontosításra váró vázlatot hozta nyilvánosságra 2003 májusában)

(folyt. köv.)