Seuso – amit nem tudunk

A számtalan apró mozaik darabkából összeálló kép lassan teljesnek tűnik. Ha egyszer Katalinnak megmutatta a helyet Sümegh s később Katalin is megmutatta azt egy másodmagával a helyszínen megjelent bizalmas ismerősének, akitől magam is megtudtam a helyet – akkor elvileg mindent tudunk, mit kell még tovább vizsgálni?

Sümegh 1980, Katalin pedig 2007 óta halott. Ketten vannak, akiknek megmutatta – magam pedig utóbbiaktól kaptam meg a területről akkor készült fotót. Sajnos Katalint már nem tudjuk megkérdezni, kézírásos feljegyzéseiben sem írt róla. Akikkel a helyszínre kiment, sajnos annak idején nem kérdezték a részleteket, csak tudomásul vették a közlést.

Utólag persze nagyon okosok vagyunk! Meg kellett volna kérdezni alaposabban Katalint az 1976-ban neki Sümegh által elmondottakról. Ennek hiányában következtetésekre vagyunk utalva.

A “római bánya” tavaly nyáron:

dav

Sümegh azt mutatta meg, hová kellett volna feljönni Katalinnak a kisteherautójával. A feltételes mód onnan van, hogy végül a Sümegh által tervezett éjszakai fuvart Katalin nem merte vállalni s ezzel – elmondása szerint – véget is ért Sümegh-gel való “munkakapcsolata”.

Ha Katalin élne, megkérdezhetnénk tőle, hogy vajon Sümegh pontosabban is megmutatta neki, hol van konkrétan a “lyuk”, ahonnan ki kell majd hordaniuk a kincs hat ládányi tartalmát? Logikus következtetésként adódik, hogy nagyon közel!

Amit meg kell vizsgálni: vajon hogyan maradt rejtve a Sümegh (és társa?) általi felfedezéséig? Hogyan maradt azóta is láthatatlan? A válasz valószínűleg ugyanaz lesz. Sőt, mindez visszavezethet minket a kincs kb. 1600 évvel ezelőtti elrejtésének problémájáig is.

Reklámok

Seuso – hogyan tovább?

Miközben sokat hallunk a kincs hazánkba került tárgyainak kiállításairól, a lelőhely felderítése mintha keveseket érdekelne. Az eddigi hivatalos vizsgálatokról azon túl, hogy biztosan eredménytelenek voltak, semmit sem tudhatunk.

Pedig lassan 30 éve lesz, hogy 1990 tavaszán a kérdés felmerült. Tóth Endre és Nagy Mihály régészeknek akkor tűnt fel a “polgárdi tripus”-ként emlegetett, Kőszárhegyen előkerült római ezüst-állvány és a még csak fotókról ismert kincs tárgyainak hasonlósága s aztán ők derítették ki azt is, hogy még 1980 decemberében furcsa körülmények között elhunyt – polgárdi lakos, kőszárhegyi mészkőbányában dolgozó – Sümegh József a szóbeszéd szerint értékes római régiségeket talált.

2001-ben egy civil ismerőse, S-né Katalin révén kapcsolódott be a kutatásba a 2003 elején, 55 évesen hirtelen elhunyt Cserményi Vajk, a székesfehérvári múzeum igazgatóhelyettese.  Somogyiné Katalinnak akkor jutottak eszébe 1976 kora őszi emlékei Sümegh-gel és a kinccsel kapcsolatosan. Cserményi Vajk halála után Katalin hosszú és részletes interjút adott a Fejér Megyei Hírlapnak, igyekezett elérni, hogy az általa negyedszázados emlékei alapján felidézett helyszínen tárják fel a Sümegh által 1976-ban neki megmutatott lelőhelyet.

Erre végül azért nem került sor, mert Katalin nem tudott dűlőre jutni a minisztérium-fehérvári múzeum-rendőrség háromszög illetékes szereplőivel. Katalin nem akarta annyiban hagyni a dolgot, interjúkat adott, levelezett az illetékesekkel. 2007-ben – betegség miatt – bekövetkezett halála előtt azért személyes bizalmát élvező ismerősének megmutatta azt a helyet, melynek a feltárásáról nem tudtak megállapodni a hivatalos szervekkel. Az most is kutatható, érintetlen állapotban van.

Miért nem érdekli ez a hivatalos szerveket?

A Szárhegy birkalegelőnek használt teteje egy 1964-es légifotón:

hegytető 64.jpg

Azóta a fél hegyet elbányászták ugyan, de ez a számunkra érdekes terület még ma is lényegében érintetlen. Ide kellett volna Katalinnak kisteherautóval egy titkos éjszakai fuvar érdekében feljönnie, hogy elszállítsák a Sümegh által korábban megtalált s részben már tovább értékesített kincs még ott maradt, nagyobbik részét.

(folyt. köv.)

Seuso-talány

Talányos, hogy vajon a 2007-ben elhunyt S-né Katalin egy ragyogó fantáziával megáldott mesemondó volt, aki képes volt egy a hihetőség határát súroló színes történet konfabulálni, vagy valóban az igazság általa megismert részét közvetítette számunkra?

Egy biztos, hosszú éveken keresztül – kb. 2001-2005 között – a témával foglalkozó szakemberek és a rendőrség nyomozói is hitelt adtak szavainak. Koronatanúnak tekintették a Seuso-ügyben. Hogy ez miért változott meg a végén, ma sem tudjuk! Ahogyan szinte minden más, úgy ez is titkolózás tárgyát képezi.

Magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendelkezésemre állnak Katalin kézírásos eredeti feljegyzései is. Meg kell mondjam, a sajtóban megjelent interjúkhoz képest viszonylag apró plusz információkat tudunk csak meg belőlük. Többre mennénk talán, ha előkerülnének az egyik újságírónál készült terjedelmes és csak részben felhasznált hangfelvételek – de ezek sajnos kallódnak. Dézsy Zoltán második filmjének elején hallhatunk tőle pár mondatot: értelmes, határozott és céltudatos asszony benyomását kelti.

Nehéz elképzelni, hogy l’art pour l’art akart volna média-nyilvánossághoz jutni, vagy egy hamis mesével próbált volna meg találói jutalmat kapni. Egy biztos, a téma hivatalos felelőseivel való kapcsolatának megromlása, kölcsönös bizalomvesztésük miatt végül nem mutatta meg azt a helyet, ahol Sümegh a kincs nyomára jutott s ahonnan 2006 szeptemberében Katalinnal el akarta szállíttatni a még ott lévő nagy tömegű és súlyú kincset.

A terep részlete:

P1460683

További talány, hogy néhány ember – köztük e sorok írója – számára ismert ez a Katalin által a hivatalos szerveknek haláláig meg nem mutatott hely! Azonban sem a témával foglalkozó régész kollégák, sem a közelmúltig állítólag nyomozó rendőrök nem éreztek késztetést, hogy például engem megkérdezzenek róla?

Válaszolhatnánk erre azt, hogy ők már tudják, hogy ott nincs és nem is volt semmi? Pedig a területen semmilyen eddig ott elvégzett vizsgálatra utaló nyom nincsen. Katalintól sem ismerünk olyan “búcsúlevelet”, melyben bevallotta volna, hogy éveken keresztül csak az orruknál fogva, hamis nyomon vezette volna a téma kutatóit, vizsgálóit.

(folyt. köv.)

Seuso – a megfejtési kísérletek

Miért nem ismerjük még mindig a Seuso-kincs lelőhelyét? Annyit tudunk csak róla, hogy feltételezhetően Sümegh József találta a kincset – de legalábbis egyike lehetett a megtalálóknak. Az időpont az 1976 szeptemberét megelőző időszak, de konkrétabban nem határolható be.  A rendelkezésre álló tanúvallomások szerint Kőszárhegy községhez, az ottani – a Polgárdi-Ipartelepeken lévő – szárhegyi mészkőbányához kapcsolódik leginkább.

Egy lelkes amatőr kutató, Pereczes Ferenc adatai révén felmerült a Szabadbattyán és Úrhida között feltárt nagy római épület-együttes (“villa”) is, mint lehetséges előkerülési hely. Ezt lényegében teljesen feltárták, de a kincs egykori elrejtési helyére vonatkozóan nem sikerült ott semmilyen támpontot szerezni.

Egy másik vakvágányt az jelentene, ha szó szerint komolyan vennénk Lelkes Ferenc – Sümegh egykori segítőtársa – elbeszélését. Szerinte egy napjainkra már elbányászott természetes üregből emelték ki a két rézüstöt megtöltő ókori tárgyakat.

Magam ezeket a verziókat valószínűtlennek ítélve, Sümegh egykori munkatársának, Magda Józsefnek a változatát gondoltam sokáig reálisnak. Szerinte egy a bányához közeli pince markolása során találták volna a késő-római ezüstkincset. Sajnos a lehetséges markolást végző munkagépkezelő, Kolonics György már 1977 nyarán – gyanús körülmények között – elhunyt. Mindig a legegyszerűbb, legéletszerűbbnek tűnő megoldás a legjobb. Ezért ezen a szálon nyomoztam 2011-2017 között. Mindeddig azonban nem sikerült olyan pincét találnunk, amelyik konkrétan azonosítható volna egy 1975-76-os Kolonics-féle markolás helyszínével (több előzetesen gyanúsítható pincéről is kiderült, hogy azok vagy előbb, vagy utóbb készültek).

Megjegyzem, továbbra sem lehetetlen, hogy ez lesz a helyes fonal! Vannak még olyan pincék, melyekről elképzelhető hogy a jelzett időpontban készültek. Talán előrébb lennénk e téren is, ha végre megismerhetnénk a rendőrség 1990 óta folytatott nyomozásainak eredményét – hiszen ezt a szálat is vizsgálták.

Tavaly július óta azonban elkezdtem fontolóra venni addig általam meseszerűnek tartott és fiktív, kitalált történetnek tűnő adatokat is. A kincs egy részének 1976 szeptemberi rejtegetésében részt vett S-né Katalin és a talán szintén a kincsből származó tárgyakat 1944 őszén, még 13 éves gyerekként látott Havasi Péter  elbeszéléseire gondolok.

Egy pince a sok közül:

P1030655.JPG

(folyt. köv.)

A Seuso-ügy állása

Szó szerint áll az ügy, vagy a háttérben mégis történik valami? Magam ezen az oldalon immár 109. bejegyzésemet írom 2014. március 27-e óta. Előző napon jelentette be Orbán Viktor 7 db műtárgy őrzési jogának megszerzését. Magam még 2011. március 28-án fordultam az akkori 2. Orbán kormány illetékeséhez, Szőcs Géza államtitkárhoz az azt megelőző hetekben kialakult elképzelésemmel a kincs eredeti lelőhelyét illetően.

(Lehet persze erre azt is mondani, hogy egy javaslat volt a sok közül! Egy biztos, Szőcs Géza válaszra – vagy reagálásra – sem méltatott. A gyermekkorában jobb neveltetésben részesült minisztere, Réthelyi Miklós kabinetfőnöke pótolta azt csak hónapokkal később. De ilyen részletesen hadd ne meséljem el a történetet, mert akkor egy regény terjedelme alakulna ki…)

Egy biztos, komolyabb nyilvánosságot a Seuso-kincs lelőhelyével kapcsolatos nyomozásom csak 2016. májusában, Tóth Sándor és Balczó Mátyás velem készült első interjúival  kapott. Utána sem történt azonban semmi. Újabb s az elsőnél is komolyabb média-érdeklődést váltottak ki 2017. március-áprilisában adott lap- és rádióinterjúim – de érdemben továbbra sem történt semmi.

A kormány illetékeseit az eredeti lelőhely mintha kevésbé érdekelte volna. A kinccsel kapcsolatos lakossági érdeklődést viszont kielégítette a valaha lord Northamptonéknál egyben volt 14 tárgy hiányzó darabjainak megszerzése, melyet Orbán Viktor július 12-én jelentett be. Aztán meg is turnéztatták a 14 db-os kincs-részletet az országban, ismét csak több legyet ütve vele egy csapásra. Feltétlenül pozitívuma  lehet viszont a dolognak – teszem hozzá, hogy beemeli a köztudatba azt a nyilvánvaló tényt, hogy a ma élő magyarság múltjához tartozik az ún. honfoglalás előtt itt élt népek, kultúrák hagyatéka is.

A nem csak engem érdeklő kérdés azonban, hogy hol kerültek elő az ismert darabok s van-e még belőlük az eredeti – s még mindig ismeretlen – lelőhelyen, továbbra is nyitott. Magyarán: hol van a Seuso-kincs lelőhelye?

28056272_1755501777846354_1953201613187967204_n.jpg

(folyt. köv.)

Abaújvár újabb vára?

A múltról s azon belül például a várakról alkotott elképzeléseinket alapvetően befolyásolják tanulmányaink, olvasmányaink s persze személyes tapasztalataink. Ezek szükségszerűen tartalmaznak leegyszerűsítéséket és az ismert elemeket értelmező kiegészítéseket, feltételezéseket is. Például nem mindegy mit gondolunk, feltételezünk a 11-12. vagy éppen a 13-14. század állapotairól. Azok inkább hasonlíthattak a korabeli nyugati viszonyokhoz, vagy azokhoz képest nagyon elmaradottak voltak?

Abaújvár megyének nevet adó vára az egyik legalaposabban kutatott példája korai sáncvárainknak. Mivel a fa-föld szerkezetű sánc gerincére utóbb kőfal is épült, nyilvánvaló hogy használata megélte a 13. századot is. Nem véletlenül szerepelt 1241/42-ben a tatároknak sikeresen ellenálló várak között.

Az már másik kérdés, hogy mikor épült ez a kőfal? Az egyik lehetséges válasz szerint a 13. században, mert elég elmaradottak lehettünk… E sorok írója viszont már 1993-ban felvetette, hogy Aba Sámuel király építkezése volt a 11. század első felében – ahogyan azt a krónika is írja.

További érdekes kérdéseket vetnek fel az abaújvári várral kapcsolatos 14-15. századi adatok is! Ezek vajon még a régi ispáni vár továbbélését jelentik-e, vagy egy újabb várat? Esetleg csak egy újabb vár építésének kísérletét? Utóbbira vallana , hogy a Perényiek 1399-ben, majd 1405-ben is engedélyt kértek a királytól Abaújváron vár építésére (esetleg újjáépítésére?).

Perényi Péter 1423-ban elhunyt országbíró ráadásul az abaújvári templomba temetkezett! Ez a tény megint csak valami rezidencia meglétére utal.

Ezeknél a kései adatoknál aligha a nagy – kisebb városnyi területű – ispáni várról lehet szó! Ha én lettem volna a Perényi, akkor ide építtetem fel a váramat (a térképen sötétzölddel jelölt egykori temető dombjára, a régi sáncvárral szemközt):

Abaújvár múltjában is van még mit tisztázni! Megmondom őszintén, erre a lehetőségre magam is csak tegnap kezdtem gyanakodni.

maecenatúra

Római út a Bácskában?

A magyar régészet doyenje, az általam is igen nagyra becsült Patay Pál még 2005-ben tette fel a címben szereplő kérdést (Római út a Bácskában? In: Communicationes Archaeologicae Hungariae 2005. 393-406.). Munkatársaival bejárt és azonosított ugyanis egy 47 km hosszú, a terepen már alig észlelhető, de légifotókon mégis követhető, Tompától Bajáig húzódó, íves vonalvezetésű vonalat.

A kiinduló pontot az első katonai felmérésen, Baja keleti határában látható Römer Schanz jelentette. Ezt a szakaszt sikerült a terepen először azonosítani:

Baja Kelet.jpg

A térképen egy északi oldalán árokkal kísért sánc látható! Vagyis nyilvánvalóan észak felől várható támadás ellen védett. Ugyanezt látjuk a Tompa határában végzett ásatás I. számú kutatóárkának Patay Pál által közzétett metszetén is – azzal a különbséggel hogy azon a szakaszon kettős sáncvonal húzódik.

Számomra a fentiek alapján egyértelműnek látszik, hogy nem útról van szó! Furcsa is lenne egy olyan rómaiak által kiépített út, amelyiknek egyetlen szakasza sem maradt volna utóbb használatban. Patay is óvatosan fogalmazott: “hátha egy Pannoniát Daciával összekötő út húzódott itt Bácskában a Duna-Tisza közén keresztül…Ez azonban talán nem is feltételezés, csak egy lehetőség. Mindenesetre a jövő kutatás számára egy újabb, nem is jelentéktelen téma.”

Természetesen nem vitás, hogy húzódtak utak a Barbaricumon keresztül a két római tartomány között! Csak ez a Kőrös-értől a Dunáig megfigyelt vonal nem azok közé tartozik. Meglátásom szerint egy olyan védősáncról van szó, amelyik észak felől lezárja a Bácska területét és aztán a komoly természetes akadályt képező Kőrös-érben folytatódik a Tiszáig.

Tompa határában keresztezi vonalunkat egy másik – szintén Patay Pál által feltérképezett – Zombortól Kiskunfélegyházán át a Tiszazugig ívelően felépített, délről fenyegető támadás ellen védő másik sánc. Mivel a két hosszanti sánc gyakorlatilag semmibe veszi egymást s az utóbbi láthatóan későbbi, alaposnak tűnik Patayék megfigyelése, hogy az észak-bácskai sáncot felülről keltezi egy szarmata-kori gödör – azaz nem lehet fiatalabb a IV. századnál. Az ezt metsző Zombor-Tiszazug vonal viszont talán avar kori lehet!

Vagyis a hosszanti sáncok kutatása jelentőségének megítélésében teljesen igaza van Patay Pálnak! A ma tárgyalt vonal kb. 4 km-rel északabbra húzódik a tegnap vizsgált bácsbokodi, szintén északi támadással szemben védő kétrészes erődítménytől. Nem állítom, hogy ez esetleg nem a véletlen műve – de persze bármi lehetséges.

maecenatúra