Seuso – amit nem tudunk

A számtalan apró mozaik darabkából összeálló kép lassan teljesnek tűnik. Ha egyszer Katalinnak megmutatta a helyet Sümegh s később Katalin is megmutatta azt egy másodmagával a helyszínen megjelent bizalmas ismerősének, akitől magam is megtudtam a helyet – akkor elvileg mindent tudunk, mit kell még tovább vizsgálni?

Sümegh 1980, Katalin pedig 2006 óta halott. Ketten vannak, akiknek megmutatta – magam pedig utóbbiaktól kaptam meg a területről akkor készült fotót. Sajnos Katalint már nem tudjuk megkérdezni, kézírásos feljegyzéseiben sem írt róla. Akikkel a helyszínre kiment, sajnos annak idején nem kérdezték a részleteket, csak tudomásul vették a közlést.

Utólag persze nagyon okosok vagyunk! Meg kellett volna kérdezni alaposabban Katalint az 1976-ban neki Sümegh által elmondottakról. Ennek hiányában következtetésekre vagyunk utalva.

A “római bánya” tavaly nyáron:

dav

Sümegh azt mutatta meg, hová kellett volna feljönni Katalinnak a kisteherautójával. A feltételes mód onnan van, hogy végül a Sümegh által tervezett éjszakai fuvart Katalin nem merte vállalni s ezzel – elmondása szerint – véget is ért Sümegh-gel való “munkakapcsolata”.

Ha Katalin élne, megkérdezhetnénk tőle, hogy vajon Sümegh pontosabban is megmutatta neki, hol van konkrétan a “lyuk”, ahonnan ki kell majd hordaniuk a kincs hat ládányi tartalmát? Logikus következtetésként adódik, hogy nagyon közel!

Amit meg kell vizsgálni: vajon hogyan maradt rejtve a Sümegh (és társa?) általi felfedezéséig? Hogyan maradt azóta is láthatatlan? A válasz valószínűleg ugyanaz lesz. Sőt, mindez visszavezethet minket a kincs kb. 1600 évvel ezelőtti elrejtésének problémájáig is.

Seuso – hogyan tovább?

Miközben sokat hallunk a kincs hazánkba került tárgyainak kiállításairól, a lelőhely felderítése mintha keveseket érdekelne. Az eddigi hivatalos vizsgálatokról azon túl, hogy biztosan eredménytelenek voltak, semmit sem tudhatunk.

Pedig lassan 30 éve lesz, hogy 1990 tavaszán a kérdés felmerült. Tóth Endre és Nagy Mihály régészeknek akkor tűnt fel a “polgárdi tripus”-ként emlegetett, Kőszárhegyen előkerült római ezüst-állvány és a még csak fotókról ismert kincs tárgyainak hasonlósága s aztán ők derítették ki azt is, hogy még 1980 decemberében furcsa körülmények között elhunyt – polgárdi lakos, kőszárhegyi mészkőbányában dolgozó – Sümegh József a szóbeszéd szerint értékes római régiségeket talált.

2001-ben egy civil ismerőse, S-né Katalin révén kapcsolódott be a kutatásba a 2003 elején, 55 évesen hirtelen elhunyt Cserményi Vajk, a székesfehérvári múzeum igazgatóhelyettese.  Somogyiné Katalinnak akkor jutottak eszébe 1976 kora őszi emlékei Sümegh-gel és a kinccsel kapcsolatosan. Cserményi Vajk halála után Katalin hosszú és részletes interjút adott a Fejér Megyei Hírlapnak, igyekezett elérni, hogy az általa negyedszázados emlékei alapján felidézett helyszínen tárják fel a Sümegh által 1976-ban neki megmutatott lelőhelyet.

Erre végül azért nem került sor, mert Katalin nem tudott dűlőre jutni a minisztérium-fehérvári múzeum-rendőrség háromszög illetékes szereplőivel. Katalin nem akarta annyiban hagyni a dolgot, interjúkat adott, levelezett az illetékesekkel. 2006-ban – betegség miatt – bekövetkezett halála előtt azért személyes bizalmát élvező ismerősének megmutatta azt a helyet, melynek a feltárásáról nem tudtak megállapodni a hivatalos szervekkel. Az most is kutatható, érintetlen állapotban van.

Miért nem érdekli ez a hivatalos szerveket?

A Szárhegy birkalegelőnek használt teteje egy 1964-es légifotón:

hegytető 64.jpg

Azóta a fél hegyet elbányászták ugyan, de ez a számunkra érdekes terület még ma is lényegében érintetlen. Ide kellett volna Katalinnak kisteherautóval egy titkos éjszakai fuvar érdekében feljönnie, hogy elszállítsák a Sümegh által korábban megtalált s részben már tovább értékesített kincs még ott maradt, nagyobbik részét.

(folyt. köv.)

Seuso-talány

Talányos, hogy vajon a 2006-ban elhunyt S-né Katalin egy ragyogó fantáziával megáldott mesemondó volt, aki képes volt egy a hihetőség határát súroló színes történet konfabulálni, vagy valóban az igazság általa megismert részét közvetítette számunkra?

Egy biztos, hosszú éveken keresztül – kb. 2001-2005 között – a témával foglalkozó szakemberek és a rendőrség nyomozói is hitelt adtak szavainak. Koronatanúnak tekintették a Seuso-ügyben. Hogy ez miért változott meg a végén, ma sem tudjuk! Ahogyan szinte minden más, úgy ez is titkolózás tárgyát képezi.

Magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendelkezésemre állnak Katalin kézírásos eredeti feljegyzései is. Meg kell mondjam, a sajtóban megjelent interjúkhoz képest viszonylag apró plusz információkat tudunk csak meg belőlük. Többre mennénk talán, ha előkerülnének az egyik újságírónál készült terjedelmes és csak részben felhasznált hangfelvételek – de ezek sajnos kallódnak. Dézsy Zoltán második filmjének elején hallhatunk tőle pár mondatot: értelmes, határozott és céltudatos asszony benyomását kelti.

Nehéz elképzelni, hogy l’art pour l’art akart volna média-nyilvánossághoz jutni, vagy egy hamis mesével próbált volna meg találói jutalmat kapni. Egy biztos, a téma hivatalos felelőseivel való kapcsolatának megromlása, kölcsönös bizalomvesztésük miatt végül nem mutatta meg azt a helyet, ahol Sümegh a kincs nyomára jutott s ahonnan 1976 szeptemberében Katalinnal el akarta szállíttatni a még ott lévő nagy tömegű és súlyú kincset.

A terep részlete:

P1460683

További talány, hogy néhány ember – köztük e sorok írója – számára ismert ez a Katalin által a hivatalos szerveknek haláláig meg nem mutatott hely! Azonban sem a témával foglalkozó régész kollégák, sem a közelmúltig állítólag nyomozó rendőrök nem éreztek késztetést, hogy például engem megkérdezzenek róla?

Válaszolhatnánk erre azt, hogy ők már tudják, hogy ott nincs és nem is volt semmi? Pedig a területen semmilyen eddig ott elvégzett vizsgálatra utaló nyom nincsen. Katalintól sem ismerünk olyan “búcsúlevelet”, melyben bevallotta volna, hogy éveken keresztül csak az orruknál fogva, hamis nyomon vezette volna a téma kutatóit, vizsgálóit.

(folyt. köv.)

Seuso – a megfejtési kísérletek

Miért nem ismerjük még mindig a Seuso-kincs lelőhelyét? Annyit tudunk csak róla, hogy feltételezhetően Sümegh József találta a kincset – de legalábbis egyike lehetett a megtalálóknak. Az időpont az 1976 szeptemberét megelőző időszak, de konkrétabban nem határolható be.  A rendelkezésre álló tanúvallomások szerint Kőszárhegy községhez, az ottani – a Polgárdi-Ipartelepeken lévő – szárhegyi mészkőbányához kapcsolódik leginkább.

Egy lelkes amatőr kutató, Pereczes Ferenc adatai révén felmerült a Szabadbattyán és Úrhida között feltárt nagy római épület-együttes (“villa”) is, mint lehetséges előkerülési hely. Ezt lényegében teljesen feltárták, de a kincs egykori elrejtési helyére vonatkozóan nem sikerült ott semmilyen támpontot szerezni.

Egy másik vakvágányt az jelentene, ha szó szerint komolyan vennénk Lelkes Ferenc – Sümegh egykori segítőtársa – elbeszélését. Szerinte egy napjainkra már elbányászott természetes üregből emelték ki a két rézüstöt megtöltő ókori tárgyakat.

Magam ezeket a verziókat valószínűtlennek ítélve, Sümegh egykori munkatársának, Magda Józsefnek a változatát gondoltam sokáig reálisnak. Szerinte egy a bányához közeli pince markolása során találták volna a késő-római ezüstkincset. Sajnos a lehetséges markolást végző munkagépkezelő, Kolonics György már 1977 nyarán – gyanús körülmények között – elhunyt. Mindig a legegyszerűbb, legéletszerűbbnek tűnő megoldás a legjobb. Ezért ezen a szálon nyomoztam 2011-2017 között. Mindeddig azonban nem sikerült olyan pincét találnunk, amelyik konkrétan azonosítható volna egy 1975-76-os Kolonics-féle markolás helyszínével (több előzetesen gyanúsítható pincéről is kiderült, hogy azok vagy előbb, vagy utóbb készültek).

Megjegyzem, továbbra sem lehetetlen, hogy ez lesz a helyes fonal! Vannak még olyan pincék, melyekről elképzelhető hogy a jelzett időpontban készültek. Talán előrébb lennénk e téren is, ha végre megismerhetnénk a rendőrség 1990 óta folytatott nyomozásainak eredményét – hiszen ezt a szálat is vizsgálták.

Tavaly július óta azonban elkezdtem fontolóra venni addig általam meseszerűnek tartott és fiktív, kitalált történetnek tűnő adatokat is. A kincs egy részének 1976 szeptemberi rejtegetésében részt vett S-né Katalin és a talán szintén a kincsből származó tárgyakat 1944 őszén, még 13 éves gyerekként látott Havasi Péter  elbeszéléseire gondolok.

Egy pince a sok közül:

P1030655.JPG

(folyt. köv.)

A Seuso-ügy állása

Szó szerint áll az ügy, vagy a háttérben mégis történik valami? Magam ezen az oldalon immár 109. bejegyzésemet írom 2014. március 27-e óta. Előző napon jelentette be Orbán Viktor 7 db műtárgy őrzési jogának megszerzését. Magam még 2011. március 28-án fordultam az akkori 2. Orbán kormány illetékeséhez, Szőcs Géza államtitkárhoz az azt megelőző hetekben kialakult elképzelésemmel a kincs eredeti lelőhelyét illetően.

(Lehet persze erre azt is mondani, hogy egy javaslat volt a sok közül! Egy biztos, Szőcs Géza válaszra – vagy reagálásra – sem méltatott. A gyermekkorában jobb neveltetésben részesült minisztere, Réthelyi Miklós kabinetfőnöke pótolta azt csak hónapokkal később. De ilyen részletesen hadd ne meséljem el a történetet, mert akkor egy regény terjedelme alakulna ki…)

Egy biztos, komolyabb nyilvánosságot a Seuso-kincs lelőhelyével kapcsolatos nyomozásom csak 2016. májusában, Tóth Sándor és Balczó Mátyás velem készült első interjúival  kapott. Utána sem történt azonban semmi. Újabb s az elsőnél is komolyabb média-érdeklődést váltottak ki 2017. március-áprilisában adott lap- és rádióinterjúim – de érdemben továbbra sem történt semmi.

A kormány illetékeseit az eredeti lelőhely mintha kevésbé érdekelte volna. A kinccsel kapcsolatos lakossági érdeklődést viszont kielégítette a valaha lord Northamptonéknál egyben volt 14 tárgy hiányzó darabjainak megszerzése, melyet Orbán Viktor július 12-én jelentett be. Aztán meg is turnéztatták a 14 db-os kincs-részletet az országban, ismét csak több legyet ütve vele egy csapásra. Feltétlenül pozitívuma  lehet viszont a dolognak – teszem hozzá, hogy beemeli a köztudatba azt a nyilvánvaló tényt, hogy a ma élő magyarság múltjához tartozik az ún. honfoglalás előtt itt élt népek, kultúrák hagyatéka is.

A nem csak engem érdeklő kérdés azonban, hogy hol kerültek elő az ismert darabok s van-e még belőlük az eredeti – s még mindig ismeretlen – lelőhelyen, továbbra is nyitott. Magyarán: hol van a Seuso-kincs lelőhelye?

28056272_1755501777846354_1953201613187967204_n.jpg

(folyt. köv.)

Abaújvár újabb vára?

A múltról s azon belül például a várakról alkotott elképzeléseinket alapvetően befolyásolják tanulmányaink, olvasmányaink s persze személyes tapasztalataink. Ezek szükségszerűen tartalmaznak leegyszerűsítéséket és az ismert elemeket értelmező kiegészítéseket, feltételezéseket is. Például nem mindegy mit gondolunk, feltételezünk a 11-12. vagy éppen a 13-14. század állapotairól. Azok inkább hasonlíthattak a korabeli nyugati viszonyokhoz, vagy azokhoz képest nagyon elmaradottak voltak?

Abaújvár megyének nevet adó vára az egyik legalaposabban kutatott példája korai sáncvárainknak. Mivel a fa-föld szerkezetű sánc gerincére utóbb kőfal is épült, nyilvánvaló hogy használata megélte a 13. századot is. Nem véletlenül szerepelt 1241/42-ben a tatároknak sikeresen ellenálló várak között.

Az már másik kérdés, hogy mikor épült ez a kőfal? Az egyik lehetséges válasz szerint a 13. században, mert elég elmaradottak lehettünk… E sorok írója viszont már 1993-ban felvetette, hogy Aba Sámuel király építkezése volt a 11. század első felében – ahogyan azt a krónika is írja.

További érdekes kérdéseket vetnek fel az abaújvári várral kapcsolatos 14-15. századi adatok is! Ezek vajon még a régi ispáni vár továbbélését jelentik-e, vagy egy újabb várat? Esetleg csak egy újabb vár építésének kísérletét? Utóbbira vallana , hogy a Perényiek 1399-ben, majd 1405-ben is engedélyt kértek a királytól Abaújváron vár építésére (esetleg újjáépítésére?).

Perényi Péter 1423-ban elhunyt országbíró ráadásul az abaújvári templomba temetkezett! Ez a tény megint csak valami rezidencia meglétére utal.

Ezeknél a kései adatoknál aligha a nagy – kisebb városnyi területű – ispáni várról lehet szó! Ha én lettem volna a Perényi, akkor ide építtetem fel a váramat (a térképen sötétzölddel jelölt egykori temető dombjára, a régi sáncvárral szemközt):

Abaújvár múltjában is van még mit tisztázni! Megmondom őszintén, erre a lehetőségre magam is csak tegnap kezdtem gyanakodni.

maecenatúra

Római út a Bácskában?

A magyar régészet doyenje, az általam is igen nagyra becsült Patay Pál még 2005-ben tette fel a címben szereplő kérdést (Római út a Bácskában? In: Communicationes Archaeologicae Hungariae 2005. 393-406.). Munkatársaival bejárt és azonosított ugyanis egy 47 km hosszú, a terepen már alig észlelhető, de légifotókon mégis követhető, Tompától Bajáig húzódó, íves vonalvezetésű vonalat.

A kiinduló pontot az első katonai felmérésen, Baja keleti határában látható Römer Schanz jelentette. Ezt a szakaszt sikerült a terepen először azonosítani:

Baja Kelet.jpg

A térképen egy északi oldalán árokkal kísért sánc látható! Vagyis nyilvánvalóan észak felől várható támadás ellen védett. Ugyanezt látjuk a Tompa határában végzett ásatás I. számú kutatóárkának Patay Pál által közzétett metszetén is – azzal a különbséggel hogy azon a szakaszon kettős sáncvonal húzódik.

Számomra a fentiek alapján egyértelműnek látszik, hogy nem útról van szó! Furcsa is lenne egy olyan rómaiak által kiépített út, amelyiknek egyetlen szakasza sem maradt volna utóbb használatban. Patay is óvatosan fogalmazott: “hátha egy Pannoniát Daciával összekötő út húzódott itt Bácskában a Duna-Tisza közén keresztül…Ez azonban talán nem is feltételezés, csak egy lehetőség. Mindenesetre a jövő kutatás számára egy újabb, nem is jelentéktelen téma.”

Természetesen nem vitás, hogy húzódtak utak a Barbaricumon keresztül a két római tartomány között! Csak ez a Kőrös-értől a Dunáig megfigyelt vonal nem azok közé tartozik. Meglátásom szerint egy olyan védősáncról van szó, amelyik észak felől lezárja a Bácska területét és aztán a komoly természetes akadályt képező Kőrös-érben folytatódik a Tiszáig.

Tompa határában keresztezi vonalunkat egy másik – szintén Patay Pál által feltérképezett – Zombortól Kiskunfélegyházán át a Tiszazugig ívelően felépített, délről fenyegető támadás ellen védő másik sánc. Mivel a két hosszanti sánc gyakorlatilag semmibe veszi egymást s az utóbbi láthatóan későbbi, alaposnak tűnik Patayék megfigyelése, hogy az észak-bácskai sáncot felülről keltezi egy szarmata-kori gödör – azaz nem lehet fiatalabb a IV. századnál. Az ezt metsző Zombor-Tiszazug vonal viszont talán avar kori lehet!

Vagyis a hosszanti sáncok kutatása jelentőségének megítélésében teljesen igaza van Patay Pálnak! A ma tárgyalt vonal kb. 4 km-rel északabbra húzódik a tegnap vizsgált bácsbokodi, szintén északi támadással szemben védő kétrészes erődítménytől. Nem állítom, hogy ez esetleg nem a véletlen műve – de persze bármi lehetséges.

maecenatúra

Bácsbokod északi határa

Érik az embert meglepetések! Ráadásul olyanok is, melyek elgondolkodtatják ismereteink naprakészségét illetően. Nem csak apró, kisméretű, a mai családi házakhoz hasonlítható méretű erődített helyek várnak még felfedezésre, hanem egészen nagyok is!

Amióta a Google Earth és más műholdképeket közlő oldalak a rendelkezésünkre állnak, rendkívül intenzívvé vált a magasból érzékelhető régészeti jelenségek kutatása. Ráadásul a légtérből vagy a világűrből minden korszak összes objektumát egyben érzékelhetjük az idők kezdetétől napjainkig. Az egyes jelenségek egyenkénti, “kézi erővel” történő régészeti vizsgálata a feladat nagyságrendje miatt – rövid időn belül – eleve illuzórikusnak tűnik. Mindez kiemeli a tipológiai összehasonlítás jelentőségét.

Talán azt is tudomásul kell vennünk, hogy minden egyes kérdésre nem lehet gyors és biztos választ adnunk. Hogy meg tudjuk határozni minden egyes látható jelenség korát, persze célként mindig előttünk kell legyen.

Az egyik legszorgalmasabb “amatőr” megfigyelő, Pesti Levente vette észre Bácsbokod északi határában, kisebb részen már a jelenlegi felsőszentiváni területre is átnyúló hatalmas, kétrészes erődítményt:

A Kígyós-ér (régebbi térképen: Mosztonga) és a Csávolyi-árok találkozásnál képződött félszigetet észak felől két keresztárokkal zárták le, tették védhetővé. A felső ároktól a félsziget déli végéig 1090 m hosszú a védett terület, legnagyobb szélessége 380 m. Vagyis kb. 32-35 hektáros a védett terület.

Egyelőre fogalmam sincsen, melyik korszakban létesíthették! Közeli párhuzamát sem tudnám megnevezni. Az erődítés elkészültének lehetséges legkésőbbi időpontja az 1526-ban átvonuló törökök, vagy előtte 1241-ben a tatárok elleni népi védekezés. Illetve – ad absurdum – az újkőkorig visszamenően bármely régibb korszak.

kék

A vasvári temető

A megyének nevet adó kisváros történelmi temetője egy feltevés szerint az egykori vár területén létesült volna. Már korábban leírtam ugyanitt, hogy a hely alkalmas lenne erődítésre s közismert az összefüggés elhagyott várhelyek és régi temetők (mint utóhasznosítás) között is. Tovább fokozza Vasvár esetében a dolgot, hogy a város középkori, Boldogasszony titulusú plébániatemploma is a mostani temetőben emelkedik.

Ráadásul a kutató, ha rápillant a terület friss műholdképeire, igencsak meggyőző látvány fogadja, egy szép markáns íves jelenség a temető szélén:

Vasvár-Boldogasszony 2017 mh

Felületesen rápillantva hasonlóan csábító a földi kép is:

Vasvár-Boldogasszony 2018

Ha csak ennyit tudnék a helyről, simán elhinném, hogy tényleg itt lehetett az eredeti vasvári vár.

Viszont a földi fotót alaposabban megnézve érzékelhető rajta a gépi földmunka nyoma. A szép íves rézsűt csak az elmúlt években alakították ki:

Vasvár-Boldogasszony 2012 mh

Tehát továbbra sincs okom arra, hogy felülbíráljam a jelenlegi álláspontomat, miszerint a mai rendőrségi épület feletti magaslaton lehetett a Vasvárnak nevet adó vár! (még korábbi elképzelésem a társaskáptalani Szent Mihály templomnak helyet adó, kiváló védelmi adottságú dombra vonatkozott – de azt felülbíráltam, mert túl messze van a szűkebben vett Vasvár – mint “királyi város” központjától! Alatta már egy különálló, Szentmihályfalva nevű település keletkezett.)

kék

Prasnica új erőssége

A középkori Körös (újkori Belovár-Körös) megye általam számba vett várai között egyetlen egy létezett, amit eddig nem tudtam a térképen elhelyezni.  Még Gjuro Szabo 1920-ban megjelent könyvében hivatkozott egy 1543-ban készült adóösszeírásra, melyben erősségnek (fortaliciumnak) nevezve egy sor korabeli várat és várkastélyt soroltak fel. Ebben szerepel: “fortalitium novum Prasnycza Martini Keressy” – azaz Keressy Márton Prasnica nevű új erőssége.

Az a gond azonban, hogy hasonló nevű települést nem találunk Horvát-Szlavónország területén. Keressy Márton birtokairól sem találtam más adatot, vagyis ezen a szálon sem vezetett eredményre a nyomozás.

Mit lehet ilyenkor tenni? Elő lehet venni, magát az adóösszeírást, melyben megyénként s azon belül járásonként sorolták fel a tételeket. A felsorolások általában – bár néha nem következetesen – földrajzi sorrendet követnek. Esetünkben Prasnica két térképileg ismert hely, Csersztvecszentpéter és Konszka között áll a felsorolás sorrendjében. Vagyis ezt a részt kell megnézni részletesebb térképeken.

Meglepetésemre, azonnal sikerült is fellelnem az első katonai felmérés térképén, a mai Ruševac déli határában a Passincze Thal feliratot:

Prasnica 1

(Külön misét érdemel majd az e térképen látható Gradistie – azaz várhely nevű falucska kérdése is!)

Következő meglepetésemre a Google Earth egyik jól sikerült felvétele konkrétan elárulja az erősség helyét is:

Prasnica mh

A kb. 65 x 50 m-es belső terület délkeleti oldalán bástyaszerű kiugrás látható. A déli várárok mérhető szélessége 18 m.

Jelenlegihez közel álló topográfiai térképre is rátettem a helyet:

Prasnica tp

Mindez nagytájilag a régi megyeszékhely Körös (Križevci) várostól kb. 15 km-re keletre található. Eddig terjedt az 1550-es években a legmélyebb török előrenyomulás, várfoglalás Szlavónia területén.

maecenatúra