Felsőszecse kérdéses objektumai

A Léva (szlovákul: Levice) nyugati szomszédságában található – régebben Kisszecseként ismert – Felsőszecse (Horná Seč) község határában, az egykori László-majortól (Ladislavov Dvor) északra, egy vonalban sorakozó három furcsa jelenség látható több műholdfelvételen:

Felsőszecse-László-major

A jobboldali (keleti) kör hasonló a tegnap bemutatott deméndihez. Nyugati párja abban különbözik, hogy a közepén hiányzik a belső koncentrikus kör s a kettő – nagyjából 100 m átmérőjű kerek jelenség között egy hasonló méretű négyzetes is látható.

Mint mindennek, ezeknek is nyilván megvan az egyszerű, kézenfekvő, magától értetődő magyarázata. Aki ismeri, kérem ne fogja vissza magát! Számomra úgy tűnik, valami 20. századi dologról lesz szó -de persze nem vagyok biztos benne s egyelőre nem tudom a megfejtést.

A három objektum közelről:

Nem feltétlenül van persze a három jelenségnek közös magyarázata, de feltűnő hogy mennyire szabályos az elhelyezkedésük egymáshoz képest.

Ha valakinek hasonló érdekes – magyarázatra szoruló – műholdas megfigyelése van, kérem ossza meg velem is!

arany

Reklámok

Deménd rejtélyes körei

A szlovákiai – egykori Hont megyei – Deménd (többségi nyelven: Demandice) határában az egyik legaktívabb műholdas megfigyelő kolléga – Pesti Levente – révén értesültem a képeken látható érdekes jelenségről:

Lehetséges persze, hogy valami egészen meglepő, profán magyarázatuk van a koncentrikus köröknek – de számomra mindenesetre megfejtést, választ igénylő a kérdés.

Korábban, még a műholdas megfigyelések hőskorában szántóföldeken figyeltünk meg hasonló koncentrikus köröket. Azok egyértelműen öntözés nyomai voltak.Itt azonban biztosan nem olyasmiről van szó, hiszen a területet erdő borítja.

Térképen itt található, az egykori Gizella-major környékén, Deménd és Százd között:

Deménd-Százd tp

Mai állás szerint 8500 egykori várról, erődítésről tudunk a Kárpát-medence területén. Közülük több mint 3500-ról valamiféle vázlat, alaprajz, terepfelmérés is a rendelkezésünkre áll. Ezek persze korántsem azonos értékűek, pontosságúak – de a semminél a leggyengébb vázlat is több!

Ezeken kívül vannak a deméndihez hasonló, tisztázást igénylő, bizonytalan határesetek. Magam egy évtizedek óta gazdagodó, teljességre törekvő adattárral, térképtárral és légifotókból álló, valamint műholdas-megfigyelésekről szóló képgyűjteménnyel, váralaprajz- és felmérés-gyűjteménnyel rendelkezem. Amikor egyetemista koromban, 35 évvel ezelőtt – akkori tudásunk alapján – elkezdtem összeállítani az anyagot, még “csak” 3400 helyről tudtunk! Tíz éve van egy – egyelőre – saját használatú és naponta gazdagodó Google Earth-kmz jelölésekből álló vártérképem is. Mindez 10 jelenlegi európai országot érint. Elméletileg a “központi fekvésű” Magyarországot érdekelhetné leginkább – de ennek egyelőre nem sok jelét látom. A magyar állam különféle, az adófizetők pénzéből hasonló témán dolgozó szerveinek, intézményeinek nem nagyon fűlik a foguk magánszemélyekkel való együttműködésre. Pedig az ember nem is érti miért – hiszen nekik is csak a hasznukra válna? S mielőtt valaki aktuálpolitikára gondolna, ki kell ábrándítsam: ez sajnos évtizedek óta így van.

Az adófizetők pénzét minden hülyeségre el lehet költeni, de értelmes, komoly célokra,   netán egy valóban nemzeti – sőt nemzetközi – jelentőségű gyűjtemény fejlesztésére és közkinccsé tételére vajon miért nem? Egy államilag finanszírozott “nagyokos” például leírta, hogy egy ember ekkora munkát nem tud elvégezni, ahhoz szerinte nagy intézmények több évtizedes munkájára volna szükség. Azt nem is érzékelte, hogy a munka dandárját – noha szerinte az lehetetlen – én már elvégeztem! Mindezt annak “indoklásául” írta le, hogy ne támogassák az általam összeállított várlexikont. Nos, a nagy intézmények évtizedek óta működnek, mégsincsenek az általam jórészt egyedül összeállított, összegyűjtött ismeretanyag birtokában.

A leírt tapasztalatok ellenére, természetesen nyitott vagyok akár a magyar állami szervekkel való együttműködésre is! Mégis leginkább a magánszféra várak iránt érdeklődő polgárai és a 19. századi “Stefi grófhoz” hasonlóan gondolkodó cégvezetői segíthetnének abban, hogy 35 év után végre egyről a kettőre jussunk:

arany

Újratervezés (4.)

A kincs lelőhelyével kapcsolatos adatok sokadik újragondolása egy olyan változat előtérbe kerülését eredményezte számomra, miszerint a Katalin feljegyzésében olvasható két lelőhelyet akár szó szerint is vehetjük. Ez esetben nem kell arra sem gondolnunk, hogy Lelkes esetleg nem mondott volna igazat. Sőt, egyszerűsíti a képletet, hogy nem kell Lelkes és Katalin történeteinek összeillesztését sem erőltetni – azok ugyanis eleve ellentmondanak egymásnak.

Persze lássuk be, nem túl életszerű kettő vagy akár több kincslelet egymás közelében való önálló előkerülését sem feltételezni – azonban elvi akadálya sincs és ismerünk rá példákat másutt is.

Ha Katalin adatait immár önállóan próbáljuk meg értelmezni, akkor sincs egyszerű dolgunk! Ugyanazt a történetet négy újságírónak is elmesélte. Ezek közül 2003-ban Tihanyi Tamás a Fejér Megyei Hírlapban (2003. április 4-én) lényegében egy Katalin által magnóra mondott szöveget fésületlenül, értelmező közbekérdezés nélkül tett közzé. Tóth Sándor 2004-ben már részletesebben, hosszabban és tartalmilag jobban kibontva készített riport sorozatot (a Zsaru Magazinban, majd az Árgus c. folyóiratban). Két fővárosi újságírónak is szemmel láthatóan ugyanazt a dolgot mesélte el Katalin. Ezek közül a legrégebbi Székhelyi Fruzsina 2002-ben megjelent riportja.

Főleg ezt az utóbbit olvasva merül fel, hogy milyen értelmezési nehézségek léphetnek föl! Maga Katalin is fogalmazhatott félreérthetően, de a riporter által véglegesített szövegbe is kerülhettek hibák. Például amikor arról ír, hogy egy “erdőből induló alagúthoz” kellett volna Katalinnak a tárgyakat szállítani! Logikusabb volna arra gondolni, hogy a történetben szereplő alagút indult erdőből.

További nehézséget jelent, hogy Katalin ismert szövegeiben nem különül el világosan, mi az amit Sümegh-től hallott s mi származik a Cserményi Vajk régésszel 2001-2002-ben folytatott “elméleti kutatásukból”. Nem mintha az utóbbi ne juthatott volna komoly eredményre, mégis a Sümeghtől hallottak volnának a fontosabbak. Sokat segítene, ha ismernénk Katalin bővebb beszámolóit, elsősorban a rendőrségen felvett 25 oldalas jegyzőkönyvet! De hát az ugye nem hozzáférhető… így azzal kell beérnünk, ami a rendelkezésünkre áll.

Katalin a kinccsel kapcsolatos események idején, 1976-ban:

Somogyi Lajosné

A Tihanyi Tamás által leközölt, magnóra mondott szövegében van egy olyan fordulat, ami nagy valószínűséggel Sümegh-től származik s hozzásegíthet minket a rendelkezésünkre álló “bizonyítékok” helyes értelmezéséhez. Egyben megmagyarázza az eddigi kutatások eredménytelenségét. Sőt, választ ad sok egyéb kérdésre is!

Megfejteni vélem, miért kezdett Katalin nyomozásba Cserményivel és azt is, miért nem találtak eddig semmit a  rendőrök és a Katalin elmondása alapján – igaz, az ő kihagyásával – kutató régészek sem. Az ok ugyanaz! Katalin ugyanis nem ismerte a pontos lelőhelyet, mert azt Sümegh konkrétan nem mutatta meg neki. A megoldás kulcsa abban rejlik, hogy hol lehet az “alagút” bejárata.

A válasz ezúttal szándékosan sejtelmes – de feltétlenül igaz: nem ott, ahol eddig kerestük!

A további kérdés csak az, van-e rá tippem? Már miért is ne volna? A kutatást az eredményes befejezésig folytatjuk…

(folyt. később)

Újratervezés (3.)

“Mit tudok még, nem kérdezték meg soha, így kéretlenül miért beszélnék?…A kincsek lelőhelye nem egy, hanem kettő helyen van.

Mottóként a 2007 elején elhunyt Katalin kézírásos feljegyzéseinek talán legutolsó fennmaradt dokumentumából idéztem azt a mondatot, mely a mostani címadásomat indokolja.

Eddig ugyanis erőszakoltan igyekeztem összeilleszteni Katalin és a másik alapvető jelentőségű tanú,  Lelkes Ferenc történeteit – holott az nem szükségszerű! Tudniillik könnyen lehetséges, sőt valószínű, hogy nem ugyanarról beszéltek. A Katalin és Lelkes információit összekötő szál ugyanis maga Sümegh személye, akivel mindketten kapcsolatban voltak – de egymással tudtommal nem.

Ha – ahogyan azt eddig próbáltam, minden áron össze akarjuk illeszteni a két történetet, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy Lelkes a kincs lelőhelyét ismeri, de azt gondosan titkolja (ez esetben tervei volnának vele). Viszont lássuk be, ez életszerűtlen és nem is valószínű! Egyszerűbb azt gondolni, hogy vallomásaiban igazat mondott. Megjegyzem, erre egy poligráfos vizsgálat eredménye is utal. Többszöri megverése és az üggyel kapcsolatos félelmei mögött a Sümegh-gel megtalált 2 rézüstből származó 41 tárgy későbbi sorsával kapcsolatos kérdések állhatnak. Hiszen azok későbbi rejtegetésében és értékesítésében vett részt!

Tehát olyan új rekonstrukció körvonalai bontakoznak ki, mely szerint két lelőhellyel számolhatunk. A Lelkes-féle egy napjainkra a bányászat következtében elpusztult természetes sziklaüreg lehetett. A Katalin-féle lelőhely egy ennek közelében lévő, de az előbbivel nem összefüggő, másik objektum lehet. Úgy tűnik, ezt az utóbbit Sümegh később találta és a róla szóló információkat Lelkessel nem osztotta meg. Ahogyan Katalinnak sem tudjuk mit mondott el a Lelkessel közös két rézüstnyi kincs megtalálásáról?

Egy biztos:  Katalin mástól mint Sümeghtől nem igen hallhatott a két lelőhelyről. A Katalin elmondásából ismert “alagút” hozható kapcsolatba Brizs Károly 1976 szeptemberi halálesetével és köze lehetett hozzá a rejtélyes szabadbattyáni juhásznak is.

A már Polgárdi határába eső részen ma is meglévő alagút bejárata:

Somlyó-hegyi alagút

Nem azonos a Katalin-féle történetben szereplővel! 1917/18-ban román hadifoglyok közreműködésével készült az akkor gróf Batthyány Géza tulajdonában működött kőbánya lóvontatású szállító csilléi számára.

(Folyt. köv.)

Újratervezés (2.)

Azért kell újra és újra átgondolnunk a rendelkezésünkre álló kevés adatot, mert az eddigi, nehezen összeállni akaró kép nem elég meggyőző.  Talán nem véletlen, hogy az ügyben szemmel láthatóan évtizedek óta eredménytelenül nyomozó rendőrség is négy éven keresztül – 2001-2004 között – visszatérően faggatta a legfontosabbnak tűnő tanút, Katalint. Utóbbi meg is mutatott nekik helyeket, de azok ellenőrzése nem járt eredménnyel. Ahogyan Katalin 2001-2002-ben Cserményi Vajk régésszel folytatott kutatásainak eredményéről sem tudunk lényegében semmit, az egyetlen – gyenge minőségű fotón ránk maradt – vázlaton kívül:

Katika vázlata jav

Feltehetően ennek és a rendőrségi nyomozás előttünk ismeretlen adatainak alapján folytatták azt a helyszíni ellenőrző ásatást, melynek visszatemetetlen nyomai, a vegetáció által birtokba véve ma is láthatók a Borbély-pince felé vezető úttól balra.

Katalin előttünk ismeretlen rendőrségi tanúvallomásaiban szerepelhet (?) az a talán Cserményitől származó (?) ötlet, hogy az “alagút-rendszer” kijárata éppen a Borbély-pince közelében lehetett – méghozzá pincének “álcázva”. Ez annyira meggyőző lehetett a nyomozást vezető Vukán Béla számára, hogy egy alkalommal nem is volt hajlandó tovább menni a Katalin által számára a hegytetőn megmutatni szándékozott másik helyszín felé. Ez a sokszorosan zavaros feltételezés sorozat (?) tükröződhet a fenti vázlaton a Borbély-pince mellett balra olvasható “itt a vége” feliratban!

Ad absurdum persze bárhol bármi előfordulhat, de a Borbély-pince körül már nincs állékony szikla, melyben “alagút” volna feltételezhető. Hogy arrafelé mégis az idén is egy komoly talaj-beszakadás keletkezett – nyilván speciális geológiai-hidrológiai magyarázatot igényel.

Rejtély, hogy Katalin vajon miért mondott mindenféle dolgokat a rendőröknek. Úgy tűnik, ébren kívánta tartani az érdeklődésüket, de csak csepegtetett különféle adatokat. Vajon miért gondolta azt, hogy csak az ő személyes közreműködésével lehet majd eljutni a lelőhely felfedezéséig? Nyilván szándékosan visszatartott fontos részleteket. Ezek szerint hiába is olvasnánk el a Katalinnal felvett legrészletesebb rendőrségi jegyzőkönyvet (25 oldalas !), abban sem árulta el azonosítható módon az általa ismert, neki Sümegh által megmutatott helyszínt. “Sok mindent elmondtam, de nem eleget!” – ezt már csak a 2007-ben elhunyt tanú hagyatékában fennmaradt egyik dokumentumban olvashatjuk.

A friss beszakadás 2018. június 12-én:

Fénykép1142

A kérdések kérdése az, hogy amikor 2004 végén – már súlyos betegen – Katalin megmutatta két bizalmasának a Sümegh-féle helyszínt, azzal mi lehetett a célja? Az igazság átörökítése az utókorra, vagy csak egy újabb média-érdeklődés felkeltése?

Főként amiatt kérdezem ezt, mert két helyen is ismerünk “alagutakat” a Szárhegy közvetlen közeli térségében, de nem ott, ahol Katalin mutatta.

(folyt. köv.)

Újratervezés (1.)

Minden kutatás szükségszerűen munkahipotézisekre támaszkodik. Adottnak feltételezünk bizonyos dolgokat ahhoz, hogy a lehetséges összkép más részleteit is az előbbiek összefüggésében láthassuk. Mindig így van ez, ha egy sokismeretlenes egyenletet kell megoldanunk.

Az események résztvevői, a történtek szem- és fültanúi, valamint a tőlük közvetetten információkhoz jutott tágabb környezetük is félreértések áldozataivá vagy hamis meggyőződések öntudatlan terjesztőivé válhatnak. Fokozottan így van ez akkor, amikor nagyon kevés és nehezen felmérhető hitelességű adat áll a rendelkezésünkre.

A jó megoldásnak ráadásul mindig magától értetődőnek, egyszerűnek és meggyőzőnek kell lennie.

Kezdjük ott, hogy a felmerült lehetőségek közül ki kell választanunk már előzetesen az általunk leginkább járhatónak ítélt utat. A Seuso-lelőhely esetében minimum hármas útelágazást tapasztalunk már egy felületes, első megközelítésre is:

  • Pereczes Ferenc és a nyomában Nádorfi Gabriella a szabadbattyáni határban lévő komoly római épületegyüttes területén keresték a kincs lelőhelyét.
  • Magda József és Sümegh egykori munkatársai nyomán én magam is a Szárhegy délkeleti lejtőjének egyik 1975-76-ban kimarkolt pincéje területén feltételeztem.
  • Strasszer István, Harmath József, Födelmesi István, Lelkes Ferenc és S-né Katalin nyomán a szárhegyi kőbánya területén, illetve annak szomszédságában a hegytetőn.

A felsősomlyói lakosként gyermekkorára 2001-ben visszaemlékező Havasi Péter története is a hegyhez, egy ottani “alagúthoz” kapcsolódik. Igaz, ő nem tudta hol kerültek elő az általa látott tárgyak, csak egy arról szóló beszélgetést hallgatott ki, melyben a kincs egy berobbantott alagútban történt 1944 decemberi elrejtéséről volt szó.

Az is már csak következtetés, hogy Sümegh azokat az egyszer már a katonák által megtalált tárgyakat találhatta meg újra, amelyeket a világháború vége felé rejtettek el (ha azonban elfogadjuk Lelkes beszámolóját, akkor biztosan nem azokat találta meg!).

Nem kizárva a lehetséges másik utak helyességét sem, mi a harmadikat próbáljuk meg felgöngyölíteni.

Havasi Péter nyilatkozik 2000-es évek elején:

Havasi Péter

(folyt. köv.)

 

Seuso – termékeny bizonytalanság

László Gyula, kiváló 20. századi régész (1910-1998) szokta használni a címben szereplő fogalmat s mint sok másban, ebben is nagyon fején találta a szöget. Amikor nem tudjuk biztosan, melyik út vezet el a célhoz – olyankor nem árt újra és újra átgondolni a lehetséges változatokat.

Hogy a kártyából is idézzek egy hasonlatot, amikor pedig mindent egy lapra teszünk fel, nem árt ha az a lap történetesen ász!

A legerősebbnek tűnő fogódzónk az, hogy a már nagyon beteg Katalin megmutatta két bizalmasának azt a helyet, ahonnan Sümegh kérésére el kellett volna fuvaroznia 1976 szeptemberében a kincs föld alatti “alagútban” lévő nagyobbik részét. Eddig használatos rekonstrukcióm azon alapul, hogy ez a hely összeegyeztethető a Lelkes közléséből ismert 2 m mély föld alatti üreggel, melyből előzőleg két ezüst tárgyakkal megpakolt rézüstöt emeltek ki Sümegh-gel ketten.

Katalin ezt a történetet 2001-ben idézte fel magában, miután a Fejér Megyei Hírlapban elolvasta Tihanyi Tamás Seuso-kinccsel kapcsolatos, február 17-én megjelent cikkét s meglátta abban a Hyppolitus-kancsó képét, amely egy Sümegh társaságában általa látott hasonló kancsóra emlékeztette őt.

hippolytos_kancso_1.png

Ezt követően jelentette be a múzeumban és a rendőrségen a dolgot, de mindebből a felek együttműködési nehézségei miatt végül semmi sem lett. Azt sem tudjuk, mire jutott Katalin a Cserményi Vajk régésszel közösen, 2001-2002-ben lefolytatott közös “nyomozásuk” során. Cserményi ugyanis 2003 januárjában váratlanul meghalt.

Mi okoz bizonytalanságot? Ugyan nem zárható ki, hogy valóban létezik a föld alatti “alagút”, de az eddig nem került elő.  Nem véletlen, hogy 2011-2017 között magam egyértelműen a kincs földbe rejtett voltára gondoltam és a mesterséges föld alatti létesítmény meglétét illetően erősen hitetlenkedtem. Alagút-mesék ugyanis mindenütt vannak, de alagutak szinte sehol sincsenek!

Tovább nehezíti a kérdések megválaszolását, hogy a témában folytatott 28 éves rendőrségi nyomozás adatai nem hozzáférhetőek. Egyelőre kallódnak a Katalin által elmondott történet hangfelvételei is, csak az azok alapján készített nyomtatott interjúk olvashatók. Nem tudhatjuk azonban ki mikor fogalmazott félreérthetően, illetve mikor ki mit értett félre?

Lelkes talán – ha akarna – tudna érdemi új adattal is szolgálni, hiszen egyedüliként a kulcsfontosságú tanúk közül, életben van. Az általa elmondottakból sem lehet biztosan tudni, mi a tényközlés és mi a félreérthető megfogalmazás, netán a szándékos dezinformáció.

Sajnálom, hogy ma még nem tudtam konkrétabb lenni! Újra kell mindent gondolni, mert bármi lehetséges, meg persze bárminek az ellenkezője is.