Seuso két kincse

Ahogyan a tegnap közölt folyamatábrán látható, hosszas elemzés után arra a következtetésre jutottam, hogy az egymásnak látszólag ellentmondó információkat mégis logikus képbe lehet rendezni. Ennek előfeltétele az, hogy össze nem tartozó dolgokat nem akarunk mégis erővel összeilleszteni!

Tehát úgy vélem, Lelkes története a valóságról, a kincs (egy részének) megtalálásáról szól és igaz. Az általa megszámolt 41 tárgy és két rézüst sorsáról tudunk viszonylag a legtöbbet. Mivel jelenleg mindössze 14 db ismert, akár azt is gondolhatnánk, hogy egykor ennyi lehetett a Seuso-kincs egésze s akkor “csak” 27 előkerült műtárgy sorsa ismeretlen.

Katalin viszont sokkal többről számolt be. Neki Sümegh 1976-ben azt mondta, hogy nagy utazóládákban rengeteg nagy és igen sok apró tárgyat talált. A kisebbek közül hátizsákjában hordott ugyan ki a föld alatti “alagútból”, de a nagy méretű és nehéz tárgyak elszállításához teherautóra lenne szükség, mert azokat nem tudja kézben, egyesével haza (vagy másik rejtekhelyre) vinni. Jellemző a tárgyak lehetséges számára, hogy Sümegh úgy kalkulált, a fuvarhoz az éjféltől hajnalig tartó időszakra lesz szükség. Ebből arra is gondolhatunk, hogy a Zsuk kisteherautója platója egyszeri fordulóban nem is elegendő!

Katalin nem merte vállalni a fuvart, mivel maga Sümegh is azokban a napokban valóságos halálfélelemben volt amiatt, mert úgymond “eljárt a szája” a kinccsel kapcsolatban. Azt is emlegette, hogy esetleg ő is felakasztva fogja emiatt végezni.

Nyilván közös oka kellett legyen halálfélelmének és a megtalált lelőhelyen lévő tárgyak biztonságba helyezési szándékának. Ez a közös ok Brizs Károly 1976 szeptemberében – tehát éppen a Katalin-féle történet napjaiban – történt halála lehetett.

Brizs Károly szintén régiségek iránt is érdeklődő sorkatona volt. Síremléke ugyanabban a polgárdi temetőben, ahol a négy évvel később elhunyt Sümegh is nyugszik:

Brizs család síremléke

(folyt. köv.)

Reklámok

Katalin kincse

Elérkeztünk a Seuso-nyomozás legalapvetőbb és talán legfontosabb kérdéséhez: mi történhetett a római bánya közelében, a legelő szélén tán a juhász közreműködésével megtalált lelőhellyel és az 1976 szeptemberében ott maradt, több ládát megtöltő, csak gépjárművel szállítható kinccsel?

Ugye alapvetően kétféle válasz lehetséges:

  1. Nincs ilyen kincs, mert csak Katalin találta ki a róla szóló mesét.
  2. 1976-ban valóban ott volt (2/a. most is ott van, 2/b. azóta elvitték).

Ha a szkeptikusoknak van igazuk, akkor pusztán elméleti jelentősége van a töprengésünknek. Amennyiben azonban Katalin szavai valóban Sümeghtől hallott információkon alapulnak, akkor a 2/a-b. variációk között kelt választanunk a valószínűséget illetően.

ökrösfogat

(a képen egy megvalósult fuvar látható a Seuso-tál peremén ábrázolva)

Előrébb lennénk talán, ha a rendőrség nem titkolná az 1990 óta folyt nyomozás részleteit. Mivel azonban hallgatásba burkolóztak, minden már kiderített részlet ismerete nélkül kell megválaszolnunk a kérdést!

Nos, szerintem a fent vázolt 2. forgatókönyvön belül több okból is az “a” változat tűnik esélyesnek! Egyrészt a “b” verzióra, azaz a Katalin elmondása szerint nagy tömegű kincs későbbi elvitelére semmi sem utal. Másrészt a folyamat Sümegh halálakor is csak a kétüstnyi, Lelkes-féle kincsrészlet tárgyainak értékesítésénél tartott. Sümegh az 1976 szeptemberi heveny veszély elmúltával gondolhatta úgy is, hogy a kincs nagyja egyelőre maradjon talonban. Előbb értékesítsék a már korábban kiszedett, évek óta rejtegetett, kéznél lévő darabokat.

Persze a puding próbája az evés. A valóság fog választ adni az elméleti kérdésekre! Mindaddig, amíg nincs konkrétan felderítve a Katalin által említett lelőhely, addig azt is lehet gondolni, hogy csak mese az egész!

Az is lehet, hogy a helyes megfejtés soha nem fog kiderülni – meg az is előfordulhat, hogy előbb választ kapunk a legfontosabb kérdésre, mint azt most bármelyikünk hinné…

pink

 

 

Seuso-kincsek

A cím nagyon nem véletlen! Nem akarom Ádám-Évától kezdeni a történetet, de el kell gondolkodnunk egy olyan verzióról – ami amúgy magától értetődő lenne, már alapból is.

Mi van akkor, ha senki sem hazudott s egyik alapvető jelentőségű tanú (Lelkes Ferenc és Somogyi Lajosné, Katalin) sem szándékosan dezinformált bennünket s lényegében mind a ketten igazat mondtak. Az eddigi sikertelenség mögött ugyanis magyarázatként az is lehet, hogy össze nem tartozó dolgokat akarunk mégis erőszakkal összeilleszteni.

Ha egy olyan modellt alkotunk, amely a fentieken alapul, akkor a leginkább magától értetődő annak feltételezése, hogy nem egy, hanem két külön kincsről lehet szó. Lelkes és Katalin történetei között ugyanis nincs semmilyen érdemi kapcsolat. Nem ugyanazokról a tárgyakról beszéltek! Lelkes a ma ismert darabokat látta s a kiemelésnél meg is számolt 41 tárgyat.

Katalin két bőröndnyi holmit látott s szállított Sümegh-gel egy másodlagos rejtési helyre. Ami biztos,hogy ezek között egyetlen darab sem volt a ma ismert 14 műtárgy közül.

Az összekötő kapocs a nemesfém tárgyak rokon stílusán és sejthetően azonos korán túl maga Sümegh – mint megtaláló – személye.

Lelkes 2 rézüstről és föld alatti természetes üregről számolt be. Katalin – Sümegh elmondása nyomán – “alagútról”, nagy méretű ládákról és igen nagyszámú tárgyról beszélt.

A Lelkessel talált 2 üstben tárolt 41 darab sorsa a viszonylag jobban ismert – közülük “csak” 27 lappang.  Nem tudjuk, mi lett a 2 bőröndnyi műkincs sorsa. Arról sincsen ismeretünk, mi történt a Sümegh által 1976 őszén teherautóval elszállítani tervezett, ládákban tárolt kinccsel.

Körülbelül ennyi a lényeg. Elvileg bármi előfordulhat. A legfontosabb, ha ennek a tervezett fuvarnak a kiinduló pontját megtaláljuk, az szinte mindent megoldhat. Tulajdonképpen mindaddig, míg elő nem kerülnek a ládák (vagy a helyük), addig nem tudunk 100 %-osat mondani Katalin szavahihetőségéről.

Röstellem, hogy egy már elhunyt személy szavahihetősége  kérdőjeles. Mentségemre csak az szolgál, hogy nem én kérdőjeleztem meg – csak mások értékelését idéztem. Meghökkentő azonban, hogy amennyiben hihetünk neki, akkor sokkal nagyobb volt a kincs ládákban tárolt része, mint a Lelkes által látott 2 rézüstöt megtöltő 41 darab.

Ka 1

Hogy komolyan lehet venni Katalin állításait, annak egy kézzelfogható jele, hogy a képen látható kaiseraugsti kincsből származó tárgyak alsó sorában látható, gyöngysorral díszített “alátét csészéket” is lerajzolt Katalin azon tárgyak között, amelyeket a bőröndökben látott.

(folyt. köv.)

pink

A Seuso-lelőhely megtalálása

Több mint 12 éve, 2006-ban hunyt el az a nő – Katalin (Somogyi Lajosné), aki ránk hagyományozta a kinccsel kapcsolatban 1976-ban Sümegh Józseftől hallott és részben meg is tapasztalt ismereteit. Dézsy Zoltán Seuso II. filmjének elején pár mondat erejéig halljuk beszélni is erről. Nagy kár, hogy 2001-2004 közti több éves részleges együttműködésük Vukán Bélával – az ügy rendőr nyomozójával, valamint Bánkútiné Hajdú Éva miniszteri biztossal és Nádorfi Gabriella székesfehérvári régésznővel nem bizonyult gyümölcsözőnek. Ebből a felsoroltak arra a véleményre jutottak, hogy Katalin talán csak az orruknál fogva próbálta vezetni őket s igazából nem ismerte a lelőhelyet.

Mások szerint azonban, mint Dézsy Zoltán és a témát, illetve többszörös riportalanyként Katalint is legjobban ismerő újságíró, Tóth Sándor szerint is Katalin a kinccsel kapcsolatos valós tudás birtokában volt. Ugyancsak teljes bizalommal volt az irányában a 2003 elején elhunyt Cserményi Vajk régész kollégám is.

Az igazság talán valahol a két lehetséges értékelés között, középen van. Magam nem kételkedem az utóbb felsoroltak emberismeretében s személyes pozitív ítéletében. Abban viszont az első bekezdésben felsoroltaknak lehet igazuk, hogy Katalin valójában nem ismerte a lelőhelyet! Ugye nem nehéz belátni, ha ismerte volna, akkor nem kellett volna 2001-2002-ben Cserményi Vajk bevonásával nyomoznia utána. Utóbbi halála után is szeretett volna egy számára elfogadható régész-szakértőt kapni a kincs még földben lévő részének megtalálásához (magam sajnos csak 2011-ben kerültem kapcsolatba a témával). Mindebből szintén az következik, hogy – legalábbis pontosan – nem tudta, hol található!

Sümegh József és 1996-ban elhunyt édesapja közös síremléke idén nyári állapotában:

Fenykep1630.jpg

(Zsédel Zsolt fotója)

folyt. köv.

pink

Magyar-horvát válás – éppen 100 éve

Kissé meglepett, hogy a sokat emlegetett s még aktuálpolitikai hülyítéshez is sűrűn használt történelmi Magyarország széthullásának napra pontosan 100 évvel ezelőtti tegnapi évfordulója gyakorlatilag említés nélkül maradt a magyar nyelvű médiában. A horvátok biztosan megemlékeztek a Magyarországtól való, 1918. október 29-én kimondott egyoldalú elválásuk centenáriumáról.

A lelkes turbó-magyarok Trianon matricái ettől a naptól váltak ugyanis már előre is anakronisztikussá. Azt ugyanis sokan nem vették észre, hogy a trianonozás már a monokultúrásan rá épült Horthy-korszakban is képileg elég ellentmondásos volt. Ugyanis vizuálisan az 1918 előtti, Horvát-Szlavónországot is magába foglaló ország térképe jelenítődött meg mindenhol – holott az 1918 utáni magyar kormányok egy percig sem kérdőjelezték meg a horvátok önálló államisághoz való jogát. Tehát a “mindent vissza” követelést módosítani kellett volna, hogy “majdnem mindent vissza” s képileg is a Dráváig érő területet kellett volna csak megjeleníteni. Sőt az újabban turbó-magyarrá vált fidesz-híveknek is ehhez igazodó matricákat illene kiragasztaniuk.

A napjainkban sokat gyalázott és rituálisan vudu-bábuként használt – amúgy tisztességes szándékú s vitán felül törvényes – Károlyi-kormány szó nélkül tudomásul vette a horvátok egyoldalú válási szándékát s még egy tárca nélküli minisztert is kineveztek a megszűnt közös ügyek utólagos rendezésére. Horthyék Antant által jobb híján hatalomra juttatott nacionalista csoportja sem kérdőjelezte meg ezt sohasem. A turbó-horvátokkal (usztasákkal) is 1941-45 között csak a döntően horvátok lakta Muraköz magyar birtoklása miatt volt némi vita.

Pedig  a horvát-magyar válást illetően – ha belegondolunk – a 827 év alatt éppenséggel a horvátok nyertek sokat. Elég ehhez két térképet bemutatnom.

A két állam a közösség kezdetekor 1091-ban:

Történelmi Magyarország

És a végén (1918. október 29.):

Magyarország címerekkel.jpg

Utóbbin már a Dráva és a Duna alkotja a belső határt az autonóm Horvát-Szlavónország és a – számolni nem tudók kedvéért mondom – 63 vármegyéből állt szorosabban vett Magyarország között.

(Tegnap is és ma is szlavóniai, Belovár-Körös megyei várak voltak és lesznek a téma! Mai bejegyzésemet pusztán a visszhangtalanul maradt kerek 100 éves évforduló és a történelmünkkel kapcsolatban a nagyközönségben soraiban fennálló óriási tájékozatlanság csökkentésének – esélyeit illetően szinte reménytelen – szándéka indukálta.)

 

A tudomány Mohácsa?

Ahogyan az általam 2002-ben a terepen beazonosított s végül 2013 szeptemberében nyilvánosságra is hozott helyszínű Szulejmán-türbét “megtalálták” azok a török kormány pénzével már akkor is bőven kitömött tárcájú kutatók, akiknek az utóbb várrá is alakított szultáni síremlék kapcsán még 2011 őszén – látva több éves rossz nyomon való tapogatózásukat – felajánlottam a segítségemet, most ugyanazok újabb szenzációkat ígérnek a mohácsi csatatér kutatás kapcsán.

Közben persze bevonták maguk közé az akadémia bölcsészettudományi kutatóközpontjának jónevű oszmanistaként ismert vezetőjét, Fodor Pált is. Ugyan figyelmeztettem, hogy ocsú közé keveredett, de újabb magyar szokás szerint, levelemre nem reagált. November 15-re ígérik a mohácsi csatatérrel kapcsolatos újabb “szenzációik” bejelentését:

https://hvg.hu/kultura/201841__fodor_pal_tortenesz__oszman_invaziorol_bunbakkeresesrol__jottek_a_torokok

Most tőlük függetlenül írok le pár dolgot. Ha netán hasonlóság lesz felfedezhető a november 15-én bejelentendő világra szóló szenzációkkal, az csupán a véletlen műve lehet!

Az egyik legérdekesebb – bár szerintem az 1526. augusztus 29-én vívott csatával kapcsolatban nem lévő – eleme a csatatér tágabb körzetének a mai Sátorhely község határában emelkedő, ma már csak súlyosan rongált maradványaiban az Udvar felé vezető főút mellett létező Törökdomb – régebbi nevén Sátorhegy.

Régebbi, papír alapú 10.000-es topográfiai térképen:

Created by Readiris, Copyright IRIS 2009

A 94,3 m-es háromszögelési pont a domb pusztításának korai fázisában:

Created by Readiris, Copyright IRIS 2009

A kép Visy Zsolt  a pannoniai limest részletesen bemutató kitűnő monográfiájából származik – ő ugyanis a 4-5 m magas mesterséges dombot római-kori burgus (őrtorony) helyének vélte.

A közelmúltban korrigált 10.000-esről eltűnt a magassági pont s már csak a rongált terület képét látjuk:

Nagynyárád-Törökdomb tp1

A 17. században úgy vélték, hogy a dombot janicsárok hordták volna össze a híres csata napján, Szulejmán szultán harcálláspontjaként.

(folyt. köv.)

Mivel én nem élvezem sem a török kormány, sem a magyar Akadémia támogatását, valódi Maecenasokat-kereső felhívásomat is ajánlom a múltunk valós megismerését fontosnak tartó honfitársak figyelmébe:

reklám 2018

Az alsómesteri körsánc

Ma egy régi szakirodalmi adat konkrét helyhez kötéséről lesz szó. Lipp Vilmos, a Vas megyei régészeti egylet alapítója 1876-ban megjelent írásában említette meg röviden, hogy:

„… az alsó-mesteri határban egy ily kereksánczu vár körrajza még tisztán látható.”

A doktorim anyaggyűjtése kapcsán – 1992 októberében – Péter József, akkor élő idős helybéli lakos mutatta meg emlékezetből a helyet. A falutól keletre, a Sághegy alatti legelőn egy valamikor kenyércipó formájú 2 m magas és 10 m átmérőjű, sekély mélyedéssel övezett domb emelkedett. Ezt az adatközlő szerint valamikor 1928 táján hordták, illetve egyengették el.

Minden bizonnyal ezt értette Lipp kereksáncú váron. Megjegyzem, a mai napig össze-vissza keverik és zavarosan használják még szakemberek is a ‘sánc’ kifejezést. Népi értelemben árkot is jelent! Mivel az alsómesteri határban más “tisztán látható” kerek sáncról nem tudunk, alighanem Lipp Vilmos is így értette.

Alsómesteri tp1

Nagyon haloványan mintha látszana valami a 2015-ben készült műholdképen:

Alsómesteri mh

A leírás és a látottak alapján egy síkvidéki Árpád-kor nemesi várral számolhatunk itt is. Ha annak idején a néhai Péter József – gyermekkori emlékeit felidézve – nem mutatja meg nekem, fogalmunk sem volna, hol kell keresni!

Persze az egészhez a Vas megyei régészet alapítója, Lipp Vilmos (1835-1888) is kellett:

Lipp Vilmos 1835-1888

Megjegyzem, annak idején – 1877-ben – elkészítette Vas megye régészeti térképét. Jó volna megtalálni, talán valahol – valamelyik levéltárban (?), esetleg a premontrei rendnél (?), vagy a Savaria Múzeumban (?) – lappang.

Magam folyamatosan próbálkozom azzal, nehogy a nálam meglévő, valóban nemzeti jelentőségű – most már 10.000 helyszínt közelítő ismeretanyag is úgy járjon, hogy majd az utókor kutatóinak morzsánként kelljen utána járniuk az általam egyszer már összeállított korpusz darabjainak. Mivel a hivatalos – az adófizetők pénzén működtetett – Magyarország szerveit, intézményeit nem igazán érdekli (?) mindez, döntően a magánszférához, a szó eredeti értelemében vett polgárokhoz intézem a naponta megjelenő felhívásomat:

pink