Nagy-Magyarország kontúrja

Mostanában ritkán szólalok meg közéleti (görög eredetű szóval: politikai) kérdésekben. Ma is csak szőrmentén, egy történelemmel kapcsolatos emlékmű, az Alkotmány utcába a trianoni béke 100. évfordulójának meggyászolását szolgáló, kőbe vésett helységnévtár és örökmécses ügyében. Mindez a “nemzet sírja” képzetét idéző, közel 100 m hosszú, a keleti végén 4 m mély árokban lesz elhelyezve a “nemzeti összetartozást” jelképezendő.

A rengeteg önellentmondás között csak elöljáróban említem, hogy jelenleg már Alkotmány sincsen, hiszen pártunk és kormányunk a német mintát szolgai módon lemásolva, Alaptörvény néven léptette életbe saját tákolmányát.

A műmagyarkodás jegyében régóta sulykolják a két háború közti irredenta propagandát. Hülyítik a magyar népet egykori birodalmunk és régi nagy dicsőségünk feltámasztásának délibábos dumájával. Mindez persze a realitások fényében röhejes, de néphülyítő maszlagnak azért megfelel.

Ami miatt “tollat ragadtam” a témában, az csak annyi, hogy a párt- és kormánypropagandisták sokszoros öngóljára mutassak rá. Ugyanis még a saját anakronisztikusan nacionalista, irredenta – a 21. század elején már nevetséges  – logikájukat sem tudják követni. Ha következetesek volnának, akkor az 1918 előtti Magyarország (“Szent István koronájának országai”) valamennyi települését sorolnák fel. Azét az országét, melynek kontúrja a közismert Nagy-Magyarország térképeken és matricákon látható.

Nem ezt tervezik azonban, hanem eltekintenek a térképen fehérrel kitakart 8 horvát-szlavón megye településeitől:

Magyarország címerekkel kisebb

Ergo, még a saját műmagyarkodó, szomszédainkat körkörösen ellenünk hergelő logikájukat sem tudják követni. Vagy ezentúl a trianonos matricákról is levágják a történelmi ország délnyugati részét?

Jelzem, a horvát nacionalistákat még e terület nélkül is bosszantják. A Muraköz és a Drávaköz ugyanis őszerintük jogos horvát területek.

Csak kérdem: nem kellene esetleg a realitások világába visszatérnie a magyar politika alakítóinak? Mi volna, ha  a szomszéd népekkel való kiegyezés, a történelmi megbékélés felé vennénk az irányt? Esetleg szembenéznénk a saját múltunkkal s megpróbálnánk megérteni azt? Netán elkezdhetnénk tárgyilagosan és őszintén beszélni?

Azt hiszem, erre majd csak a szükségszerűen előttünk álló rendszerváltozást követően fog sor kerülni! A világ folyamataival ugyanis nem lehetséges tartósan szembe menni. A mostani műmagyarkodó, köldöknéző politika káros és sehová sem vezet. Azok voltak s azok lesznek a jövőben is a sikeres korszakaink, amikor hazánk a nagyvilág pozitív fejlődésével egy irányba húzott (reformkor, 1867-1918 közti “liberális” korszak, részben a konszolidált kádárizmus és a “harmadik köztársaság” időszaka 2009-ig).

pink

Reklámok

Csepreg-Malomkert

Ma az ország legkisebb feltételezhető (még kutatatlan) földhalomváráról lesz szó, a Csepregi Sport Egyesület pályái melletti ún. Malomkertben (utóbbi egy az akkori Kis-Répcén a 19. század első felében még működött, napjainkra elfeledett vízimalomnak köszönheti a nevét).

A várhelyet vizuálisan kettéosztja a sportpálya betonkerítése. Az Európai Unió támogatásával zajló, már majdnem kész újra-parkosítás eredményét szombaton szemléltem meg. Íme a kis motte-domb 2019 tavaszi állapota:

 

 

A mellette látható információs táblára ingyen megírtam az alábbi szöveget:

“A Malomkert dombja

Árpád-kori edénytöredékek kerültek elő az alacsony földtöltéssel övezett mesterséges domb területén. Fából épült nemesi toronyvár állhatott egykor a domb tetején és a rajzon látható töltés az azt védő – napjainkra feltöltött – széles vizesárok külső szélét jelzi. A dombot kb. 100 évvel ezelőtt belekomponálták az út szemközti oldalán álló Rothermann-kastélyhoz kapcsolódó parkba. Akkortájt alakulhatott ki a terep jelenlegi formája. Ez magyarázza, hogy a fasor éppen ide irányul.

A hasonló helyeket földhalomvárnak (nemzetközi néven motténak) hívjuk. Európai virágkoruk a 11-12. század, amikor Magyarország területén is épültek. Ma ismert legkisebb méretű példájuk ez a régészeti lelőhely. A kis várat legkésőbb 1300 táján felhagyhatták és a birtokosok a mai kastély előzményét jelentő épületbe költözhettek.

A vár építése a mai csepregi alsóváros középkori birtokosaihoz, a II. Géza korában (1141-1162) hazánkba költözött német Albrecht és Gottfried lovagoktól származó Frankói Gős család tagjaihoz köthető.

A dél-németországi Kanzach mottéjához hasonló, 6 m oldalhosszúságú, 4-5 szintes torony állhatott a dombon.”

A városháza illetékes munkatársától azonban kaptam egy emailt, hogy mivel nem kapták meg (?), sajnos másik szöveggel került megvalósításra.

Remélhetőleg az általam ugyanakkor elküldött alaprajzi felmérés nem fog lemaradni az információs tábláról:

Csepreg-Malomkert

 

A felmérésen látható egyenes vonal a labdarúgó pálya kerítése. A körtöltés 1997-ben még mérhető délkeleti sarkát a modern térkövezés eltüntette.

Ugyanekkor elküldtem a dél-németországi Kanzach vár-rekonstrukciójáról is két képet, abból a célból, hogy nagyjából hitelesen lehessen érzékeltetni, hogyan nézhetett ki a csepregi építmény  is:

 

 

A “polgárbarát”, “európai” ügyintézés kapcsán még annyit jegyzek meg, hogy kértem a projekt-felelőst, küldjön egy akár telefonnal is elkészíthető képet a motte kihelyezés előtt álló, de előttem még ismeretlen tartalmú információs táblájáról. Visszaírt, hogy azt csak személyesen tekinthetem meg (tényleg nem akarok ma politizálni: de mégis hogyan képzelik el ezek az emberek a  jövőjüket? Vagy csak a carpe diem jelszavával élnek?). Nem személyes sértettség szól belőlem, hanem annak az igénye, hogy a közpénzből fizetett embereknek szolgálniuk kell(ene) minket. Engem is, meg Önt is, kedves olvasó!

Tényleg nem értem, miért nem lehet normálisan intézni még a politikától elméletileg független dolgokat sem. A tábláról, ha majd hozzájutok, ugyanitt ismertetni fogom a véleményemet.

pink

 

Béla király udvarháza

Már több alkalommal is írtam a Vas megyei Hegyfaluról, a községen átvezető régi főút mellett emelkedő impozáns dombról. Például:

https://www.vasmegyei-varak.hu/magyar/oldalak/hegyfalu/

Képe a szomszédos kertek felől, háttérben a Szent Kereszt titulusú plébániatemplom tornya (melyről sajnos nem maradt fenn középkori adatunk):

Hegyfalu motte.jpg

Régészetileg még kutatatlan, érdekes helyszín, hiszen a krónikák tanúsága szerint 1063. szeptember 11-én – egy még Dömösön bekövetkezett súlyos baleset következtében – itt, a Kőris patak melletti királyi udvarházban halt meg I. Béla király.

A kiváló hadvezérként ismert uralkodó, éppen egy német támadást kivédendő vonta össze hadait a mai is fontos főutak kereszteződésénél található Hegyfalu mellett. Nevéhez köthetők az 1051-ben és 1052-ben III. Henrik császár támadásait visszaverő sikeres harcok, majd 1060-ban a belviszályok idején több csatában legyőzte bátyja, I. Endre  (András) német és cseh segédcsapatokkal kiegészült seregeit is. Ő verte le 1061-ben Székesfehérváron az utolsó pogánylázadást. Értékálló ezüstpénzt veretett. Rövid uralkodása – vagy még azt megelőző hercegsége idején alapította a szekszárdi és (egy vitatott adat szerint) a kolozsmonostori bencés apátságot.

A “Bölény” ragadványnévvel is illetett király Somogyi Győző által elképzelt portréja:

I. Béla SGy

Megjegyzem, Vas megyében sem ez volt az egyetlen királyi udvarház, a Sárvártól délre található Ikerváron is volt egy s nyugatabbra, Körmendtől nem messze, a Pinka menti Lovászad (Luising) és Karácsfa (Hagensdorf) közös temetőjében is áll egy a hegyfaluihoz és az ikervárihoz megszólalásig hasonló motte (földhalomvár).

Hogyan kell elképzelni ezek korabeli képét? Talán jövőbeli régészeti feltárások majd elárulnak róluk ezt-azt. A jobban ismert nyugat-európai példák alapján az uralkodói hatalmat jelképező mottékon álló lakó(?) tornyok közelében lakomák tartására és külföldi követek fogadására egyaránt alkalmas – trónteremként is igénybe vehető – nagytermek, lakó- és gazdasági épületek (magtárak, istállók) állhattak. Az udvarházakhoz mindenütt kiváltságos királyi kápolnák tartoztak. Ezek papjai közvetlenül az esztergomi érsek – mint királyi káplán – alárendeltségébe tartoztak.

Hegyfalu kapcsán – amennyiben templomának titulusa középkori eredetű, felvethető hogy talán Szent István-kori alapítás lehetett. Első királyunk ugyanis 1018-ban a Bolgár Birodalom akkori fővárosa,  a mai Észak-Macedóniában található Ohrid ostromakor szerezte meg a Szent Kereszt egy darabját.

Mindez a mai Béla nap kapcsán jutott eszembe. (Tudomány és politika összefüggései kapcsán meg csak annyit, ha a jelenlegi teljhatalmú monarcha elkötelezettje volnék, talán már meg is kezdődhettek volna a hegyfalui feltárások. De persze távol áll tőlem a jelenlegi rezsim ún. értékrendje, a napi szintű lopás és a folyamatos gátlástalan manipuláció, hazudozás.  A műmagyarkodást sem keverem össze a normális és természetes patriotizmussal, a múltra pedig nem az aktuális harácsolási és önkényuralmi érdekek kiszolgálójaként tekintek. De ezeket tényleg csak zárójelben jegyeztem meg! Bízom abban, hogy előbb-utóbb a mi hazánk is – például Ausztriához és Szlovákiához hasonlóan – újra szabad, európai, demokratikus ország lesz, jogállam, törvény előtti egyenlőséggel és szociális piacgazdasággal, s az új Magyar Köztársaság, a történelem sérelmein felülemelkedve, a szomszédaival is békében és barátságban fog élni. Amihez persze újra méltóvá kell válnunk legkiválóbb elődeink gondolataihoz s tetteihez! Történelmünket is egyszer majd normálisan ki- és átbeszéljük! Megértjük, felfogjuk és helyesen értelmezzük. A németek például már túl vannak ezen, mi még nem.)

mecenatura

Hogyan találhatták meg az alagutat?

Katalin, Sümegh elbeszéléseinek ránk örökítője több újságírónak és rendőrnyomozónak is elmesélte a Seuso-kincs felfedezőjétől hallottakat. Legalaposabban a mai is aktív Tóth Sándornak mondta el a részleteket, aki egy sor interjút készített vele. Az interjúk eredetileg a Zsaru című rendőrségi magazinban láttak napvilágot, később pedig az Árgus című folyóiratban, egy csokorba gyűjtve is megjelentek.

A rendőrségi nyomozást vezető Vukán Béla sokáig hitt Katalinnak, de aztán megingott a bizalma, végül meg is szakította vele az együttműködést. Hasonlóképpen járt el a kincs ügyével foglalkozó Bánkútiné Hajdú Éva miniszteri biztos is. Mondhatnánk: lehet, hogy igazuk volt. Sokáig magam is hasonló nézeten voltam, mesének tartottam a Katalin által elmondottakat, mert egy egyszerűbb és életszerűbb, tehát hihetőbb – más tanúk információira támaszkodó – forgatókönyvvel számoltam. Katalin történetéből ugyanis az következik, hogy amennyiben igaz, akkor egy nagy kiterjedésű föld alatti járatrendszerrel kell számolnunk, melyet azonban a mai napig sem ismerünk.

Meg ugye az alagút-történetek általában légből kapott fantáziatermékek! Általában biztosan azok, de azért bőven vannak kivételek is. Elég talán a tavaly év végén újra felfedezett és dokumentált, a szárhegyi bányával közvetlenül szomszédos polgárdi határba eső, Somlyó-hegyi alagutakra, vagy a Szárhegy északkeleti lábánál található, 1938-1954 közt működött ólombánya több szinten elhelyezkedő, helyenként labirintus-szerű alaprajzot mutató járataira gondolnunk.  Miért is ne lehetne a kettő között egy további járatrendszert feltételezni?

(azokra a kombinációkra, melyek a most ismert alagutak és a kincs esetleges kapcsolatát feltételeznék, most nem térek ki, mert ellentmondanak a Katalin révén ismert adatoknak!)

Mint az “ördög ügyvédje”, persze azonnal felvethetném, hogy a ma is művelt hatalmas szárhegyi bányagödör falai sehol sem tártak fel nagyobb járatrendszert! Magam természetesen főleg emiatt tamáskodtam a Katalin által elmondottak valóságtartalmát illetően.

Ebből a tényből vagy az következik, hogy nincs is további alagútrendsszer, vagy az keletebbre található! Magam most az utóbbi megoldásra voksolok, melyet okvetlenül meg kell vizsgálni! Katalin szavaiból világos, hogy ő akár Sümegh szóbeli elmondásából, akár abból, hogy azt a tervezett fuvar kapcsán konkrétan meg is mutathatta neki, ismerte az alagútrendszer bejáratának helyét. Azt is tudta azonban, hogy egy roppant egyszerű és érthető okból nem lehetséges újra megtalálni azt senkinek sem. Ő maga is csak vízszintesen ható gépi földmunka révén tudta volna azt feltárni – ugyanis valamikor 1976-2001 között nagy tömegű törmeléket, földet hordtak eléje.

Megvallom, ez a kézenfekvőnek tűnő magyarázat nekem is csak mostanában jutott az eszembe! Tehát 1976-ban még megközelíthető volt Sümegh József (és/vagy Brizs Károly, valamint Parti István juhász) számára, de 2001-ben, amikor Katalin felvette újra a fonalat, már nem!

Tehát úgy tűnik, Katalin nem ködösített, hanem igazat mondhatott! Ingyen azonban nem akarta a lényeget elárulni, csak morzsákat csepegtetett. Ha aláírják 2004 őszén a szerződést, napokon belül kiderült volna, van-e alagút, vagy nincsen. A dolog jelentőségéhez képest elenyésző költséget jelentett volna mindez. Végülis a magyar államnak eddig közel 14 Mrd-ba fájt a Seuso-kincs ügye. Az 1-2 napos gépi földmunka költsége pedig talán nem küldte volna padlóra az illetékes minisztériumot sem.

Majd elfelejtem, a címben ígértem választ arra, hogyan találhatta meg Sümegh (vagy más) a bejáratot. Már korábban is közöltem az elvi ábrát:

elvi vázlat

(Megjegyzem, az ábra tavalyi készítésekor még azt reméltem, hogy a szóba jöhető helyek sima vizuális megszemlélésével is rá lehet bukkanni a bejutás helyére. Hogy az utólag eléje hordott földtömeg miatt ez aligha lehetséges, csak most jöttem rá.)

Még egy megjegyzés: ha az illetékes szervek úgy gondolják, hogy esetleg pótolni kellene a 2004-ben elmulasztott gépi kutatást, szívesen állok a rendelkezésükre. Nem tudom ugyan, Katalin pontosan melyik helyre gondolt, de sejtem…

Nagy Ernő egyik légifotója a területről (2017):

DSCN0018 jav

mecenatura

 

Seuso-puzzle – összeáll a kép

Katalin 2003-ban mondta a Seuso-kinccsel kapcsolatban, hogy “a hozzá nem értő soha nem lelheti meg“. Ezt a mondatot tegnapig nem értettem meg! Azt hittem, valamilyen üres kivagyiságra utal, amit Katalin esetleg a vele együtt nyomozó régésztől – az azóta elhunyt Cserményi Vajktól – hallott. Van ilyesmi régészek között, meg más szakmákban is, hogy valaki piedesztálra emeli önmagát és a hozzá nem értők előtt misztifikálja a valójában nem is olyan imponáló szaktudását.

De rájöttem, hogy ez esetben nem erről van szó. Ugyanis van egy másik puzzle-elem is, melyet szintén nem tudtam hová tenni. 2004 szeptemberében készült szerződés-tervezet részlete a kinccsel foglalkozó miniszteri biztos és Katalin között:

szerződés vége

A pirossal aláhúzott mondatból a földásó gépet nem értettem, azt Katalin vajon miért kérte? Aztán tegnap leesett a tantusz!

Egyértelmű dolog, egy puzzle akkor van kirakva, ha minden elem a helyére került. Az is világos, hogy a helyes megoldás utólag mindig olyan, ami egyszerű és magától értetődő. Amikor már a birtokában vagyunk, fogjuk a fejünket, hogy erre mindeddig hogyan nem jöttünk rá? – hiszen egyszerű, mint a karikacsapás.

A nyomozás eddigi munkahipotézisei közül néhányat ki kell dobnunk, mert félre vittek bennünket. Tegnapig azt hittem, hogy Katalinnak Sümegh annak idején óvatosságból, teljes konkrétsággal nem mutatta meg az alagút-rendszer bejáratát. Azt is feltételeztem, hogy Katalin fontoskodott, illetve részben csak ámította Hajdú Éva miniszteri biztost és Vukán Béla nyomozót – akik aztán meg is szakították vele az együttműködésüket. Azt hittem, hogy a valóságos tudásánál többet sejtetett velük s miután erre úgymond “rájöttek”, meg is szakították vele a további kapcsolatot.  Pedig – tegnap döbbentem rá, óriási az esélye annak, hogy ők tévedtek.

Mindez természetesen kézzelfoghatóvá teszi a 30 éve megoldatlan ügy gyors lezárását, a kincs Katalin által ismert lelőhelyének feltárását (melyhez valóban gépre lesz szükség és ennek magától értetődő, pofon egyszerű magyarázata van). Rájöttem arra, hogy miért nem lelhette fel eddig senki sem – eddigi nyolc éves nyomozásom során én sem – a Katalin által ismert bejáratot (enyhítő körülmény, hogy a nyolcból 6,5 éven keresztül magam is Hajdú Éva és Vukán Béla mai szemmel téves megítélését osztottam, tehát esélyem sem volt a jó megoldás megtalálására).

Megkockáztatom, ha 2004 szeptemberében a miniszteri biztos asszony aláírta volna a szerződést, már akkor lezárult volna az ügy. Előkerült volna a kincs alagútban maradt része, a többi pedig ingyen Magyarországé lett volna.

A nyomozás feltehetően a végső szakaszába érkezett…

(folyt. köv.)

pink

 

Nagysitke castelluma

Sopron és Vas megyék alkotják lakóhelyem, Csepreg szűkebb környezetét, így nem véletlen, hogy ezt a két megyét ismerem legrészletesebben. A két megye területén eddigi gyűjtésemben kb. 100 középkori-koraújkori (1711 előtt épült) kastély található. Ezek nagy része később is használt 18-19. századi kastély és kúria (udvarház) korai periódusait jelenti. Kisebb hányaduk elhagyott, de ismert kastélyhely. Mindössze néhány olyan írott forrásokban emlegetett épület van, melynek térképi-terepi lokalizálása megoldandó feladat.

Ezek egyike a Ják nemzetségből származott Sitkeyek nagysitkei kastélya. A mai Sitke ugyanis korábban Kissitke és Nagysitke egyesítéséből keletkezett. Az előbbi kastélya ma szállóként működik s egy kulcslyuk alakú lőrés ma is emlékezteti a látogatót egykor erődített voltára. Nagysitke sem akármilyen hely, egyszer már írtam római amfiteátrumáról s a plébánia kertjében talált középkori királyfejről, amelyik egy azóta elpusztult tekintélyes Árpád-kori templom (a Jákok egyik monostora?) díszítésére készült.

A kastély helyére viszont mindeddig nem volt tippem. Első konkrét adata 1607-ből származik, de 1692-ben már csak mint “puszta kastély” szerepelt. Persze az első konkrét adat sohasem azt jelenti, hogy akkor vagy ahhoz közeli időben épült volna! Közvetett adatunk van róla például 1549-ből (de lásd erre is az előző megállapítást). A pontos diagnózis az, hogy nem tudjuk mikor épült!

A régi kataszteri térképen nem látszik egyértelműen kastély telkének tekinthető hely:

Nagysitke-kat 1

A kék karika már az én ötletem, melyhez a Google utcaképei is némi adalékot szolgáltatnak.

Talán a betöltött védőárok helye a nyugati oldalon:

Nagysitke cast

A délkeleti sarok:

Nagysitke cast2

Nem 100 % persze, hogy jó az ötletem, de  mivel jobbat nem tudok, munkahipotézisként számba vehető. Jó példa arra, hogy még milyen jelentős kérdések vannak nyitva egy-egy település múltja kapcsán is. Hogy csak Nagysitkénél soroljam: Bassiana  római amfiteátruma s persze a komplett város; a Jákok feltehetően igen nívós nemzetségi temploma a királyfejjel és az Agnus Dei domborművel; a Sitkeyek közép- és kora újkori castelluma. Zárójelben jegyzem meg, hogy a feltehető castellum hellyel szomszédos régi temető területe is – ahol a középkori templom is sejthető, egy korai “nemzetségi vár” helyeként értékelhető.

Megint csak zárójelben jegyzem meg, hogy a közpénzen működtetett megyei múzeum középkori régészeti topográfiai tevékenysége 2002-es – kikényszerített  – távozásom óta igencsak takaréklángon pislákol.  Magam önerőből folytatom!

pink

Magyar-horvát válás – éppen 100 éve

Kissé meglepett, hogy a sokat emlegetett s még aktuálpolitikai hülyítéshez is sűrűn használt történelmi Magyarország széthullásának napra pontosan 100 évvel ezelőtti tegnapi évfordulója gyakorlatilag említés nélkül maradt a magyar nyelvű médiában. A horvátok biztosan megemlékeztek a Magyarországtól való, 1918. október 29-én kimondott egyoldalú elválásuk centenáriumáról.

A lelkes turbó-magyarok Trianon matricái ettől a naptól váltak ugyanis már előre is anakronisztikussá. Azt ugyanis sokan nem vették észre, hogy a trianonozás már a monokultúrásan rá épült Horthy-korszakban is képileg elég ellentmondásos volt. Ugyanis vizuálisan az 1918 előtti, Horvát-Szlavónországot is magába foglaló ország térképe jelenítődött meg mindenhol – holott az 1918 utáni magyar kormányok egy percig sem kérdőjelezték meg a horvátok önálló államisághoz való jogát. Tehát a “mindent vissza” követelést módosítani kellett volna, hogy “majdnem mindent vissza” s képileg is a Dráváig érő területet kellett volna csak megjeleníteni. Sőt az újabban turbó-magyarrá vált fidesz-híveknek is ehhez igazodó matricákat illene kiragasztaniuk.

A napjainkban sokat gyalázott és rituálisan vudu-bábuként használt – amúgy tisztességes szándékú s vitán felül törvényes – Károlyi-kormány szó nélkül tudomásul vette a horvátok egyoldalú válási szándékát s még egy tárca nélküli minisztert is kineveztek a megszűnt közös ügyek utólagos rendezésére. Horthyék Antant által jobb híján hatalomra juttatott nacionalista csoportja sem kérdőjelezte meg ezt sohasem. A turbó-horvátokkal (usztasákkal) is 1941-45 között csak a döntően horvátok lakta Muraköz magyar birtoklása miatt volt némi vita.

Pedig  a horvát-magyar válást illetően – ha belegondolunk – a 827 év alatt éppenséggel a horvátok nyertek sokat. Elég ehhez két térképet bemutatnom.

A két állam a közösség kezdetekor 1091-ban:

Történelmi Magyarország

És a végén (1918. október 29.):

Magyarország címerekkel.jpg

Utóbbin már a Dráva és a Duna alkotja a belső határt az autonóm Horvát-Szlavónország és a – számolni nem tudók kedvéért mondom – 63 vármegyéből állt szorosabban vett Magyarország között.

(Tegnap is és ma is szlavóniai, Belovár-Körös megyei várak voltak és lesznek a téma! Mai bejegyzésemet pusztán a visszhangtalanul maradt kerek 100 éves évforduló és a történelmünkkel kapcsolatban a nagyközönségben soraiban fennálló óriási tájékozatlanság csökkentésének – esélyeit illetően szinte reménytelen – szándéka indukálta.)