A Seuso-kincs szállítási problémái

A késő-római aranyozott ezüst műremekeknek és az azokat tartalmazó – eredetileg két – réz főzőüstnek is súlyuk és kiterjedésük van. Most az egyszerűség kedvéért csak a Sümegh által Lelkes segítségével kiszedett, 41 darabos részre gondolok. Ennek összsúlya a meglévő tárgyakból következtethetően kb. 200 kg lehetett. Nem véletlen tehát, hogy Sümegh Lelkesért ment a közeli Tilos-pusztára, hogy az ő lovasszekerét vegyék igénybe szállítóeszközként.

A sokat emlegetett Katalin elbeszéléséből tudjuk, hogy később Sümeg a saját hátizsákjában is hordott ki további kisebb tárgyakat, ismeretlen számban és azt sem tudjuk hány alkalommal. Mindenesetre az eddig említett szállítások eredményezték azt a két bőröndnyi tárgyat is, melyeket Sümegh Katalin segítségével vitt el egy a 7-es út közelében, a Kőszárhegy keleti részén található, napjainkra már elpusztult pincébe.

Azonban a lényeg még mindig hátra maradt és a sorsa elintézésre várt. Sajnos nem tudjuk, mekkorák voltak a Sümegh által fellelt “hatalmas” ládák, melyekben a tárgyak tömkelegét látta? Mégsem reménytelen róluk valamiféle képet alkotnunk a tartalmuk elszállításával kapcsolatos logisztikai kihívás méretét illetően.

Sümegh úgy tervezte volna Katalin elmondása szerint, hogy majd Katalin ponyvás kisteherautójával ketten el tudják juttatni a tárgyakat A pontról B pontra durván éjféltől hajnalig. Ebbe az időbe a tárgyak gépkocsiig kézben történő elvitele, a platóra való felrakodás, majd a B ponton való lerakodás és a tárgyak új rejtekhelyükön való elhelyezése is bele kellett férjen.

 

Könnyebb lenne a számolás, ha Sümegh ezt a fuvart is Lelkessel tervezte volna megvalósítani. Akkor feltételezhetnénk, hogy talán egy-egy “hatalmas” és nyilván komoly súllyal terhelt ládát a két fiatal férfi meg tudott emelni. De persze az sem kizárt, hogy csak annyira voltak nehezek, hogy esetleg még Katalinnal ketten is elbírták? Nem tudjuk.

A másik mérlegelendő tényező A és B pont távolsága. Mind a kettőre csak feltevéseink vannak, tehát ez is komoly bizonytalansági tényezőt jelent. Mégis az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a kincs lelőhelye (A) és a kiszemelt új rejtekhely (B) között  csak kb. 1-1,5 km volt a távolság.

Summa summarum: Sümegh valószínűleg azzal számolt, hogy a ládák tartalmát részletekben tudják csak kihozni és elég sok időbe telik majd a tárgyak kisteherautóhoz való eljuttatása. Hihetetlenül hangzik, de komolyan mérlegelendő az is, hogy esetleg a nagy mennyiség miatt több fordulót is tervezett!

Ezt végigolvasva persze felmerül a kérdés: nem lett volna egyszerűbb újra Lelkes lovas szekerét és Katalinnál komolyabb fizikai erejét igénybe venni?

(folyt. köv.)

A Seuso-kincs mérete

Sümegh 1976-ben elmondott szavai Katalin által 2004-ben visszaidézve: “hatalmas utazóládákra akadt. A ládák nagyméretű, súlyos edényeket s rengeteg apróbb tárgyat tartalmaztak.  … Ha éjfélkor megkezdik a kincsek áthordását, mire világosodik, nagyobb részt végeznek vele. …. Hazafelé tartva azt is megmutatta, hová kívánta volna elrejteni az áthordott kincseket. Sajnálkozott azon, hogy nemigen tud mást, akiben megbízna. Ezért lehet, hogy “aláás” a ládáknak és elsüllyeszti őket a homokos talajban.”

Amikor Katalin megismerkedett Sümegh Józseffel, az már elkezdte a kincsek értékesítését. Maga a gépkocsivezetőként a mészkőbánya cégnél dolgozó Somogyi Lajosné 2 nagy papundekli bőröndben az alábbiakat látta:

  • kisebb kancsókat
  • nagyobb tálakat, melyek mély tálhoz hasonlítottak, a peremükön és a közepükön díszekkel, elszórtan különálló kis figurákkal.
  • csészealjhoz hasonló, kisebb tálakat
  • kis lábakon álló, vödörszerű edényen megfigyelte, hogy a fogantyúján három bogyó- vagy gömbszerű díszítés volt s ez az edény tele volt ezüstpénzzel, 1-1,5 l űrtartalmúnak becsülte
  • nagyobb, körülbelül másfél literes kupák, a tetejüket fedő fedte, díszítettek, míves kivitelűek voltak.

Az egyik bőrönd még három kardot is tartalmazott. Kettő egyenes, széles pengéjű volt és V alakban végződött. A harmadik félhold alakú volt. A markolatukat kövek ékesítették, hüvelyük is volt. Ezt a két bőröndben elférő mennyiséget vitték ki egy napjainkra már elpusztult – ám helyileg azonosítható – pincéhez elrejteni.

Még előző nap kínált fel neki vételre Sümegh egy kisebb padlóváza nagyságú, “tömör kikészítésű” kancsót , melynek a tetején egy ugrásra kész szarvas vagy hasonló vadállat volt. Ez a leírás és a Katalin által készített rajz alapján hasonló lehet a Hippolytus-kancsóhoz, de nem azonos vele! Később ugyanis, a Fejér Megyei Hírlap 2003. április 11-számában Katalin kijelentette, hogy az általa látott tárgyak egyike sem azonos a 14 ma ismert darabbal!

hippolytos_kancso_1

Katalin nem látta a más tanúk által ismert 2 rézüstöt és a most az országházban kiállított 14 tárgy egyikét sem. Nem tudjuk mely tárgyak eladása kapcsán támadt elszámolási vitája Sümeghnek a Katalin történetében szereplő emberrel sem.

Szintén Katalintól tudjuk, hogy Sümegh a kisebb tárgyakat hátizsákkal hordta ki a lelőhelyről bizonyos másodlagos rejtekhelyekre s azután részben vagy egészben haza, Polgárdiban lévő házukba.

A Sümegh-porta jelenlegi állapotában a Google utcaképén:

Sümegh-porta

(a kérdés további elemzése holnap!)

 

 

Seuso-kincs – összeáll a kép?

Tegnap – többedszer is – utaltam arra, hogy egy megoldási javaslat akkor meggyőző, ha minden kerek a végén. Hogy a puzzle-játékból vegyem a példát: hézagmentes, összefüggő képet tudtunk kirakni és gyakorlatilag minden egyes darab a helyére került.

A Seuso-kincs megtalálásáról két autentikusnak tekinthető tudósításunk van. Lelkes Ferencé és Somogyiné Katalin asszonyé. Hogy utóbbi ismerte-e a nála 20 évvel fiatalabb Lelkest, nem tudom (Lelkes apjának a munkatársa volt, tehát nem kizárt). Ám a Lelkes által elmondott történet teljes mértékben független Katalinétól. Hasonlóan, Katalin ránk maradt feljegyzései és interjúi sem említik egy szóval sem Lelkest.

Hosszas elemzést követően úgy látom, semmi akadálya annak, hogy a két történetet egyaránt hitelesnek fogadjuk el. Azok ugyanis nem mondanak ellent egymásnak, csak Lelkes a kincs első tárgyainak megtalálását meséli el, míg Katalin története egy bizonyos idő (hetek, hónapok?) elteltét követően, már arról az időszakról szól, amikor Sümegh elkezdte értékesíteni a Lelkessel együtt beszállított tárgyakat, de utóbbit már ki akarta hagyni a buliból és új bizalmasával, Katalinnal tervezte a lelőhely további kiaknázását, a nehéz és nagy tömegű tárgyak elszállítását, biztonságba helyezését.

Ez, mint Katalintól tudjuk, végül meghiúsult. Arról nincs adatunk, hogy Sümegh mit csinált a Katalinnal való kapcsolatának megszakadtát követően? Megoldotta-e mással a Katalinnal elszállítani tervezett kincsrészlet “biztonságba” helyezését, vagy az maradt az addigi helyén?

Legfeljebb a mai ismereteink felől próbálkozhatunk válasz adással! Az a tény, hogy még 2013-ban is csak 2 tárgy adásvételéről alkudoztak Moszkvában bizonyos feltételezett titkosszolgálati háttérrel rendelkező – azóta furcsa körülmények közt elhunyt – személyek, arra utalhat, hogy a nagy utazóládákba pakolt jelentős tömegű kincsrészlet nem került elő 1976 óta sem. Ha ugyanis elvitte volna valaki azokat a rejtekhelyről, akkor a kincset megszerző személy vagy társaság nyilvánvalóan nem csak a műkincsként értékes nemesfém tárgyak anyagáron való értékét (ami ugye nagyságrendekkel kisebb) akarta volna realizálni. Tehát aligha követik el azt a drasztikus értékcsökkentő lépést, hogy beolvasztják a tárgyakat. Viszont szerte a nagyvilágban nincs és nem is volt hír nagy tömegű késő-római kincslelet tárgyainak felmerült értékesítési szándékáról, tehát a legvalószínűbb az, hogy még mindig ott van, ahol annak idején Sümegh megtalálta!

(Ellenérvként mondhatnánk, hogy Sümegh 1980 nyarán valami olyan negatív hírt kapott, ami miatt kifejezetten elment még az életkedve is. Ez lehetne a kincs zömének elvesztése – de nem tudjuk melyik résznek. A zömre nézve lásd az előző bekezdést!)

Ismét bemutatom a folyamatábrát:

folyamatábra

Bármelyik jobb szélső, jelenleg lappangó kincsrészletet is “elveszíthette” Sümegh 1980 nyarán (feltéve persze, hogy ez váltotta ki a depresszióját és nem valami más tényező).

A kincs eredeti összetételéről és nagyságrendjéről abból tudunk képet alkotni, ha a fentiek ismeretében összevetjük Lelkes és Katalin egymást kiegészítő közléseit

(folyt. köv.)

 

A Seuso-nyomozás vége?

Nagyon úgy néz ki, hogy végéhez közeledik Seuso-ügyben folytatott nyomozásunk! A termés beérett, most már csak le kell aratni és be kell takarítani azt. Kiderült, hogy Katalin először 2001-ben és Havasi 2000-ben előkerült történetei egymástól függetlenek, azaz kölcsönösen hitelesítik egymást! Most már csak az a további kérdés, hogy a kutatást eddig döntően befolyásoló és szerencsénkre ma is élő Lelkes Ferenc (57)  vallomásával mindez összeegyeztethető-e és hogyan?

Lelkes Ferenc blikk

Ahhoz ugyanis, hogy kerek egész legyen a történet, erre okvetlenül szükség van! Ahogyan tudjuk, Lelkes alapvető igazmondását poligráfos vizsgálat is megerősítette. Ennek ellenére magam korábban mégsem hittem neki, a valós lelőhely szándékos elhallgatását feltételeztem, mert állításai ellentétben álltak az általam valószínűnek gondolt hegyoldalban pincemarkolásos forgatókönyvvel. Ma már úgy látom, tévedtem!

A másik kulcsfontosságú kérdés, hogy Katalin valóban sírba vitte-e a titkát, amiről 2001-2007 között nem tudtak dűlőre jutni az ügyben illetékes állami szervek – minisztérium, múzeum, rendőrség – képviselőivel?

Nos, úgy látom nem vitte sírba, hanem gondoskodott arról, hogy ha sajnos már csak a halála után, de kiderülhessen az igazság! Volt ugyanis egy személy, akit olyan mértékben a bizalmába fogadott, hogy konkrétan megmutatta neki a helyet. Természetesen őrá bízta a kézírásos feljegyzéseit is.

(erről jut eszembe, hogy tegnap jelentkezett a 2003-ban elhunyt Cserményi Vajk egyik korábbi munkatársa, aki egyértelműen azonosította Cserményi kézírását a napokban közölt térképvázlaton – vagyis Katalin a közös kutatásuk során keletkezett, végső pontosításra váró vázlatot hozta nyilvánosságra 2003 májusában)

(folyt. köv.)

Seuso kincs – mit tudott Katalin?

Most, hogy többszörösen végig elemeztem Katalin ránk maradt kézírásos szövegeit s tegnap megkaptam Görgey Gábor akkori kulturális miniszterhez írt 2003. januári hatoldalas levelét is, újabb következtetésekre jutottam.

Biztosnak látszik, hogy Katalint egyáltalán nem befolyásolta Havasi Péter 1944-es története, azt sehol, semmilyen formában nem említi többször megismételt elbeszélései során. Cserményi Vajk régészben 100 %-osan megbízott, viszont alapvető ellenszenve alakult ki az üggyel foglalkozó miniszteri biztos, Hajdú Évával és a nyomozásban közreműködő Nádorfi Gabriella székesfehérvári régésznővel szemben. A rendőrségi nyomozás vezetője, Vukán Béla iránt kezdetben bizalommal volt, de később vele is megromlott a kapcsolata.

Leír például egy fura epizódot 2002-ből! Kimentek Vukánnal a Szárhegyre, hogy megmutassa neki a Sümegh által 1976-ban mutatott megtalálási helyet. A Borbély-pince közelében megálltak s Vukán ragaszkodott ahhoz, hogy nem mennek feljebb, márpedig ott mutassa meg neki a helyet Katalin. Utóbbi ugyanis jóval feljebb akart volna menni a hegyre, ám Vukán kötötte az ebet a karóhoz, hogy ott kell lenni az érdekes pontnak. Erre Katalin engedett neki és azt mondta – ha minden áron ragaszkodik Vukán a saját elképzeléséhez, akkor legyen és elfogadta a “nyomásgyakorlást”.

Egy hónap múlva fel is ásták azt a helyet, de eredménytelenül.

Borbély-pince 1

(fotó: Illisz Attila)

Jó volna Vukán szemszögéből is megismernünk ugyanezt, mert így elég egyoldalú, hogy csak Katalin elbeszélése áll a rendelkezésünkre.

Egy biztos, Katalin térképvázlatán ez a pont “itt a vége” felirattal szerepel. Hogy minek van itt  a vége, nem tudjuk! Ám Katalin szövegéből világos, hogy Sümegh nem itt találta meg a kincset rejtő “alagút” bejáratát.

Apropó térképvázlat! Ezt Katalin saját elbeszélése szerint felajánlotta Vukánnak, de utóbbi azt mondta neki, nincs rá szüksége. Elég ha annyit mond el, mit mondott és mutatott annak idején Sümegh.

Nos, ebben kétségtelenül igaza volt Vukán Bélának, valóban ez a legfontosabb kérdés!

(folyt. köv.)

Cserményi és Katika nyomozása

A – nyilvánosság felé inkognitóját 2007. évi haláláig őrző – Somogyiné Katika által rajzolt vázlat a Cserményi Vajk régésszel 2001-2002-ben folytatott magánnyomozásuk dokumentuma. Miután Cserményi 2003 januárjában váratlanul meghalt, fordult Katalin április elején a Fejér Megyei Hírlapon keresztül a nyilvánossághoz, hogy ösztönözze a mielőbbi hivatalos kutatást.

Mind ekkori nyilatkozataiból, mind fennmaradt utólagos feljegyzéseiből világos, hogy ez végülis nem sikerült neki. Őt is és Cserményit is mellőzték a hivatalos rendőrségi nyomozás során és régész-szakmailag is a szabadbattyáni római “villa” – tegyük hozzá, a kincs szempontjából eredménytelen – kutatása maradt a fő irány.

Önkritikusan meg kell mondjam, amikor 2011-ben először találkoztam a Seuso-kincs problémájával, magam is mesének és alaptalannak véltem a Katika-féle és Cserményi Vajk által is felkarolt vonalat. Alagutak ugyanis nincsenek! Illetve ha mégis vannak, akkor azok régi bányavágatok (egyelőre nem ismerjük őket!).

Ma már úgy látom, mégis komoly esélye van annak, hogy a kincset a (most még ismeretlen) bányavágatokba rejtették s azok 1944-ben, majd 1976-ban is ott kerültek elő. Mindkét alkalommal a véletlennek köszönhetően.

Azóta viszont véletlenül sem sikerült a megtalálásukhoz vezető helyes útra lelni!

(folyt. köv.)

A Seuso-térkép értelmezése

Vajon mikor, ki és milyen célból készítette a 2003. május 3-án a Fejér Megyei Hírlapban közzétett térképvázlatot?

Katika vázlata jav

Somogyi Lajosné, Katalin rajzolta 2001-ben vagy 2002-ben, amikor a túl korán elhunyt Cserményi Vajk régésszel (1948-2003) nyomoztak a Seuso-kincs lelőhelyét illetően. Katalin még 1976-ban került kapcsolatba Sümegh Józseffel és segített neki a kincshez tartozó tárgyak utólagos rejtegetésében. Utóbbi annyira a bizalmába fogadta, hogy még a kincs megtalálási helyét is – sajnos nem tudjuk, hogy mennyire pontosan, de megmutatta neki. Negyedszázad múltán, 2001. februárjában találkozott Katalin a Székesfehérváron megjelenő megyei lapban egy olyan Seuso-kincshez tartozó tárgy fotójával, amiről eszébe jutott az akkor már nyugdíjas hölgynek, hogy hiszen azzal neki is dolga volt anno…

Ekkor hívta fel régi ismerősét Cserményi Vajkot, aki aztán hamarosan az ORFK műkincsvédelmi alosztályának vezetőjével, Vukán Béla alezredessel és munkatársaival látogatta meg Katalint. Innét egy gubancos történet kezdődött, aminek csak a végeredményét mondom: Katalin 2007-ben bekövetkezett haláláig megtartotta magának a titok lényegét, csak nagyjából árulta el a lelőhelyet. Nem akarta ugyanis, hogy az ő kihagyásával találják meg a kincs szerinte még lappangó nagyobbik részét.

Annyit tudunk csak, hogy Cserményivel közösen egy térképet készítettek, aminek a fenti rajz talán egy kezdeti piszkozata lehet. Még pontosítani akarták volna a helyszínen a végleges változatot, de 2003. januárjában Cserményi Vajk váratlanul elhunyt.

A vázlat értelmezéséhez hasznos kiegészítést jelent Katalin napokban előkerült kézírásos feljegyzése! Ebből sok minden kiderül, de azért tudnunk kell, hogy Katalin a vázlattal nem akarta elárulni féltve őrzött titkát, csak nagyjából ábrázolta a dolgokat. Nem tudjuk például, hogy esetleg nem beugratási céllal írta-e ki a Borbély-pince mellé az “itt a vége” feliratot?  Az volt ugyanis a célja, hogy kikényszerítse a székesfehérvári múzeumtól és a rendőrségtől az eredményre vezető helyszíni kutatások megkezdését.

Ezen a helyen aztán valóban sor is került egy kutatásra – de a kincs lelőhelyéhez nem kerültünk közelebb. Hozzáteszem, Katalin annyit elárult már 2003-ban is, hogy a kincs jóval feljebb került elő! Ráadásul a kézirásos feljegyzésében következetesen arról írt, hogy a kincs felhozataláért küzd.  Tehát – ha nyelvtanilag értelmezzük a szavait, akkor a kincs egy része valahol lent van és azt nem kiásni kell.

Kezd összeállni a végleges megoldást jelentő forgatókönyv! Ha jól értelmezem Katalin adatait, akkor igen nagy meglepetés fog bennünket érni a lelőhely felfedezésekor.

Anélkül, hogy kibontanám a térkép megfejtésének minden részletét, most legyen elég a fő vonalak bemutatása:

Katika azonosított

Sárgával a hadiutat (ma Táci út) és a Cserményi által feltételezett római utat jelöltem. A piros karika a régi római bánya területe. A Borbély-pincét a tájékozódás miatt tettem rá a műholdképre. 1980. december 14-én itt érte a halál 24 éves korában Sümegh Józsefet. Sőt sokáig tévesen ezt a helyet feltételezték a kincs lelőhelyének is! Valójában csak a sorkatonai szolgálata (1978-1980) alatt rejtegetett itt egy rézüstben tizenegynehány tárgyat Sümegh az 1976-ban előkerült kollekcióból. Ezek “okozhatták” a halálát.