Cserményi és Katalin nyomozása

A legfőbb kérdés: vajon mit tudott Katalin? Ismerte-e az “alagútrendszer” Sümegh által megtalált, de senki más által sem előbb, sem utóbb észre nem vett bejáratának a helyét?

(Pontosabban fogalmazva, Sümeghen kívül az 1976-ben brutálisan “kivégzett”, halálra vert Brizs Károly és a rejtélyes juhász, Parti Lajos (?) is ismerhették még Sümeghen kívül azt, de az ő szerepük teljesen felderítetlen, az utóbbié mellékes is –  valamint a mondandónk szempontjából ez most nem fontos!)

Mi történt volna, ha aláírja a minisztérium képviselője 2004 szeptemberében a szerződést Katalinnal? Nyilvánvalóan elkezdődhetett volna az “egyenesen” ható földmunkagéppel a feltárás a Katalin által mindaddig féltve őrzött, általa ismert vagy sejtett konkrét helyen. Pont került volna Katalin verziójára, hiszen nem nehéz belátni, hogy vagy előkerült volna ott a keresett bejutási pont, vagy nem találnak semmit.

Utóbbit miért nehéz elképzelni? Mert elvileg csakis a totális fikció volna ez esetben Katalin történetének alternatív magyarázata. Az, hogy Katalin puszta feltűnési, szereplési vágyból kitalált egy teljesen alaptalan, abszolút légből kapott mesét.

A szerződés-tervezetből teljesen nyilvánvaló, hogy Katalin biztos volt a dolgában, tudta hogy a kutatás eredményes lesz. Hogy miért kellett erre 2004-ig várni, az egy külön történet lenne (s nem tartozik most a lényeghez). Cserményi Vajk régész kollégámmal (megjegyzem, személyes ismerősömmel) 2001 elejétől fogva Katalin valamit kutatott. 2003 januárjában terveztek volna még egy pontosító helyszíni bejárást tartani, de közben Cserményi váratlanul elhunyt. Katalin utána – a hivatalos szervekkel való együttműködésének nehézkessége miatt – jelentkezett a Fejér Megyei Hírlapnál, azzal a céllal, hogy a nyilvánosság révén kényszerítse ki a feltárást. Ugyanez volt a célja a Zsaru című rendőrségi magazinnak adott interjúival is 2004-ben. Talán azért nem érte el a célját, mert a hivatalos rendőrségi nyomozás koncepciójába nem illett bele? – nem tudhatjuk. Az államilag finanszírozott régészeti kutatás is – Katalin alagútrendszerétől mintegy 5 km-re, Szabadbattyán határában, a Sárvíz-csatorna mentén (az ún. “Seuso-villa” területén) folyt.

 

 

(képek: Zsaru archív)

Talán Katalin 1976-ból származó emlékei alapján pontosítani kellett a helyet s a témával kapcsolatos mindenféle “elméleti kutatások” mellett, ebben lehetett szerepe Cserményi Vajknak? Azért szeretett volna Katalin még egy régésszel (Nagy Mihállyal, mert róla tudott) beszélni, hogy az megerősítse, hogy tényleg a Cserményivel 2003 januárjában elmaradt végső terepbejárásukon megtekinteni szándékozott hely lehet az, amire Katalin 27 év távlatából emlékezhetett? Viszont másnak csak akkor árulta volna el, ha egyértelmű garanciát kap arra, hogy nem “tőle függetlenül” fogja majd azt valaki feltárni. Erre szolgált volna a szerződés!

Kár, hogy engem 2003/2004-ben nem ismert Katalin (magam csak 2011 óta foglalkozom a témával). Noha 8 éve nyomozom a Seuso kincsek lelőhelyét, önkritikusan meg kell mondjam, ebből hat évig, 2017 nyaráig téves nyomon jártam, mert – másokhoz hasonlóan – én sem hittem Katalinnak. Utóbb pedig a ránk maradt információ morzsákat hibásan értelmezve, rossz helyen kerestem az alagútrendszer bejáratát. Márpedig semmit sem lehet megtalálni ott, ahol az nincs. “Mentségemre” csak azt hozhatom fel, hogy – hozzám hasonlóan – eddig senki sem jutott el a megoldásig. Ami egyszerű, csak meg kell találni azt a helyet, melyet Katalin 2004-ben már megmutatott volna.

pink

 

 

Reklámok

Seuso – még konkrétabban

A Sümegh által 1976-ban megismert lelőhely kérdésére megkísérelhetünk válaszolni a 2004 szeptemberében készült szerződéstervezet alapján is. Katalin ugyanis „egyenesen ásó” munkagépet kért nagy mennyiségű föld eltávolításához, amelyet nem kell elszállítani, mert a feltárást követően az vissza is temethető. Ha jól értem a megfogalmazását, az „egyenesen ásás” nem lefelé, hanem vízszintesen ható földmunkát takarhat.

Vajon erre hol és miért lehetett szükség? Egy alagútrendszer azon bejáratát kívánta ugyanis Katalin kibontani, melyen keresztül 1976-ben Sümegh még bejutott, sőt akkor arra is szerette volna rávenni Katalint, hogy a kisteherautójával éjszaka segítsen neki onnan elszállítani az ott megtalált nagyobb súlyú és terjedelmű tárgyakat.

Mi következik ebből? Az, hogy a hely 1976-ban autóval is megközelíthető volt, azonban 2004-ben már csak komoly földmunka árán lehetett volna hozzáférni. Vagyis az eltelt időben olyan földtömeget hordtak oda, melyet csakis munkagéppel lehet eltávolítani a bejárat elől.

Az elmondott információk nagyon erősen behatárolják, hol lehet ez a hely. Hol van ugyanis olyan terület, ahol magától értetődően ki lehet termelni s vissza is lehet temetni a földet, anélkül hogy mondjuk a tulajdonos vagy használó számára kártérítésről kellene gondoskodni?

Geometrikus_tal kozepe

Hogy hol van ez a hely? Ott, ahová 1976 után és 2004 előtt nagyobb tömegű földet vagy törmeléket hordtak. Ennyire egyszerű lenne a megoldás?

(folyt. köv.)

mecenatura

Seuso – beszéljünk konkrétabban

Tegnap eljutottunk odáig, hogy Katalin – Sümegh József egykori bizalmasa – élete utolsó hónapjaiban szerette volna lezárni a Seuso-kincsek legnagyobb – igen sok ma még ismeretlen tárgyat tartalmazó – lelőhelyével kapcsolatos kutatást. Méghozzá pozitív eredménnyel, egy négy éves huzavonát követően.

Le kell szögeznem a minisztériummal előkészített szerződés tervezete alapján, hogy sikertelen kutatás esetén Katalin semmit sem, azaz 0/0 Ft-ot kapott volna. Az emberi lét végességével szembenéző asszony vajon csak bohócot akart volna csinálni magából? Pár tíz vagy százezres fölösleges kiadásba akarta volna belekergetni az állam képviselőit?

A feltételeiből úgy tűnik azonban, hogy a sikerben bízott s gondoskodni akart arról is, hogy ne csak 10 Millió Forinttal jutalmazzák ez esetben 28 évvel azelőtti emlékeinek és a lelőhellyel kapcsolatos tudásának átadását. (Csak a viszonyítás végett zárójelben jegyzem meg, hogy a most Magyarországon lévő 14 ezüst tárgy megszerzése 15+28, azaz összesen 43 Millió Euróba, vagyis közel 14 Mrd Forintba került.)

Saját korábbi – ma már tudom, hogy hibás – véleményemet is felülbírálva ma már biztos vagyok abban, hogy Katalin tényleg ismerte az általa Sümegh elmondása alapján röviden leírt alagútrendszer bejáratának a helyét (belül nem járt).

verespataki bánya

A képen az Erdélyi-Érchegységben található római-kori verespataki bánya részlete látható! Az “alagutak” látható masszív állékonysága miatt talán még az átlagember is félelem nélkül végigjárhatja őket.

Végülis csak két lehetőségünk van, vagy Katalin tényleg csak “bohóckodott” volna, vagy hasonlónak kell lenni a Szárhegy alatt is. Ismerünk két helyen is 20. századi “alagutakat” a kőbánya környékén. Egyrészt a közvetlenül szomszédos Somlyó-hegyi részen, másrészt a jelenlegi szabadbattyáni vízmű alatt. Tehát elvi akadálya nincsen annak, hogy a Katalin által Sümeghtől tudott “alagút-rendszer” is létezhet. Hozzáteszem, léteznie is kell – hiszen ellenkező esetben a semmire támaszkodott volna Katalin tudása és a semmire támaszkodva próbálkozott volna akár csak egy minimális pénzjutalomra is szert tenni.

Tehát érdemes végiggondolnunk, mi van akkor, ha tényleg igaz, amiről Katalin tudott és beszélt! Egyelőre csak vizuálisan mutatok be egy modellt. Valami ilyesmivel lehet számolni:

nyers térkép 1.jpg

Persze a konkrét “labirintus” alaprajza nyilván nem ilyen és a két pontot se konkrétan tessék érteni! Viszont az összes körülményt mérlegelve, biztosan a hegy alsóbb lejtőin lehetnek a mélyművelésű római-kori ércbánya bejáratai.

(folyt. köv.)

mecenatura

 

Seuso-ügy: Katalin szerződése

A későbbi Somogyi Lajosné, Sümegh Józseffel való munkakapcsolata idején még csak Katalin, kétségtelenül alapvető szerepet játszott a Seuso kincsek legújabbkori történetében. Ha igazat mondott, akkor a legfőbb kérdésekről az általa elmondottak és leírtak a legfontosabb forrásaink.

Nem tudhatjuk biztosan, hogy igazat mondott-e, mert előttem ismeretlen okból (megsértett becsületből vagy csupán hiúságból?) nem vállalt poligráfos vizsgálatot. Felmerül azonban, hogy mi okból tette volna ki magát éveken keresztül a rendőrség és a sajtó érdeklődésének, ha igazából nem tudott többet annál, mint amit elmesélt. Tehát a szerepe kimerült volna abban, hogy 1976 szeptemberében segített Sümegh Józsefnek a kincs két régi bőröndbe rakott kisebb tárgyainak másodlagos elrejtésében?

Komolyan számolt az akkori illetékes minisztérium által 2000-ben kitűzött 10 Millió Forint találói jutalom megszerzésével s ennek érdekében kezdetben jól is indult kapcsolata a rendőr nyomozókkal s persze személyes ismerősével, Cserményi Vajk 2003 januárjában elhunyt székesfehérvári régésszel is. Utóbbival két éven át tartó közös nyomozásba is kezdtek. Nehezítette a folyamatot a már kezdettől sejthető antipátia és bizalmatlanság Katalin, illetve az ügyet gondozó miniszteri biztos, Bánkútiné Hajdú Éva, valamint Nádorfi Gabriella régésznő között.

Katalin ránk maradt feljegyzéseiből az olvasható ki, hogy haláláig megtartotta a kulcsfontosságú információit, azokat nem akarta “ingyen” kiadni, csak csepegtetett belőlük – hátha valamelyik mellékesen elrejtett darab előkerülésével is megkapja az egyetlen tárgy felmutatójának ígért 10 Milliós jutalmat.

Ahhoz, hogy kiterítse lapjait, egy jogilag kötelező érvényű szerződést szeretett volna kötni a miniszteri biztossal 2004 őszén. Ebből már idéztünk egy fontos részletet, ismét ide teszem:

szerződés vége

Nem ez az egyetlen érdekes kitétel azonban a szövegben! Tudni kell, hogy ekkor már Katalin tisztában volt azzal, hogy nagyon minimális ideje van hátra, súlyos betegsége ugyanis a végső stádiumba lépett. Az is bekerült emiatt a pontok közé, hogy amennyiben a kutatás idején már nem élne, akkor a férjét, Somogyi Lajost illeti meg a találói jutalom.

A 7. pontban kiköti ugyanis: “amennyiben az általa megjelölt helyen történt … feltárás során más ezüst, vagy más értékkel bíró tárgyat találnak, az összérték függvényében és annak arányában a Minisztérium külön találói díjat fizessen meg számára.” (kiemelések tőlem)

Tehát az egyetlen bizonyító erejű tárgyért járó 10 Millión felül, a még előkerülő további tárgyak után, azok értékével arányosan is jutalom illette volna meg a szerződés tervezete alapján!

Más kérdés, hogy ez a szerződés végül nem jött létre s aztán Katalin sírba vitte azon pont ismeretét, amitől 2004-ben az eredményt elérni remélte. Tehát nagyon is van még mit tovább gondolnunk…

(folyt. köv.)

a_seuso_kincs_foto_dabasi_andras_kardos_judit_0

(forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)

A Seuso kincsek sorsa

Ha én újságíró volnék és a Seuso kincsek ügyéről szeretnék valódi újdonságokkal szolgálni, okvetlenül interjút készítenék az egyetlen elérhető közvetlen tanúval, Lelkes Ferenccel. Őt ugyanis – szemben az ügyben 30 éve nyomozó rendőrség érthetetlen titkolózásával – nem terheli semmilyen titoktartási kötelezettség. Amit tud, már régen és kimerítő részletességgel elmondta a rendőrségnek és a legfontosabb részletekről több alkalommal beszélt a nyomtatott és az elektronikus sajtóban is – de sejthetően annál sokkal többet tud!

A másik alapvető jelentőségű tanú, Katalin 2006-ban elhunyt (egy vele készült hangfelvétel, melyen sok mindent elmondott, lappang vagy eltűnt).

Hogy érthető legyen a dolog, íme egy ábra arról, hogyan látom most a két egymással forrásukat tekintve valószínűleg összefüggő, de különböző helyen és időpontban megtalált kincs sorsát:

Seuso kincsek sorsa 2019

Természetesen a jelen teendőit illetően a fő kérdés az, sikerül-e azonosítani az 1976-ban megtalált “alagutat”? Ha igen, akkor kiderülhet, jogos-e a feltételezésem arról, hogy az ott talált nagy mennyiségű tárgy zöme még most is ott van.

A Sümegh által másodlagosan elrejtett tárgyak keresésére legutóbb 2017 őszén az azóta elhunyt Nádorfi Gabriella régész kolléganőm tett – egy eredménytelen – kísérletet. A negatív eredményből kétféle dolog következhet: vagy nem jó helyen kereste, vagy utóbb Sümegh máshová vitte, eladta (?) azokat a darabokat.

pink

Hogyan találhatták meg az alagutat?

Katalin, Sümegh elbeszéléseinek ránk örökítője több újságírónak és rendőrnyomozónak is elmesélte a Seuso-kincs felfedezőjétől hallottakat. Legalaposabban a mai is aktív Tóth Sándornak mondta el a részleteket, aki egy sor interjút készített vele. Az interjúk eredetileg a Zsaru című rendőrségi magazinban láttak napvilágot, később pedig az Árgus című folyóiratban, egy csokorba gyűjtve is megjelentek.

A rendőrségi nyomozást vezető Vukán Béla sokáig hitt Katalinnak, de aztán megingott a bizalma, végül meg is szakította vele az együttműködést. Hasonlóképpen járt el a kincs ügyével foglalkozó Bánkútiné Hajdú Éva miniszteri biztos is. Mondhatnánk: lehet, hogy igazuk volt. Sokáig magam is hasonló nézeten voltam, mesének tartottam a Katalin által elmondottakat, mert egy egyszerűbb és életszerűbb, tehát hihetőbb – más tanúk információira támaszkodó – forgatókönyvvel számoltam. Katalin történetéből ugyanis az következik, hogy amennyiben igaz, akkor egy nagy kiterjedésű föld alatti járatrendszerrel kell számolnunk, melyet azonban a mai napig sem ismerünk.

Meg ugye az alagút-történetek általában légből kapott fantáziatermékek! Általában biztosan azok, de azért bőven vannak kivételek is. Elég talán a tavaly év végén újra felfedezett és dokumentált, a szárhegyi bányával közvetlenül szomszédos polgárdi határba eső, Somlyó-hegyi alagutakra, vagy a Szárhegy északkeleti lábánál található, 1938-1954 közt működött ólombánya több szinten elhelyezkedő, helyenként labirintus-szerű alaprajzot mutató járataira gondolnunk.  Miért is ne lehetne a kettő között egy további járatrendszert feltételezni?

(azokra a kombinációkra, melyek a most ismert alagutak és a kincs esetleges kapcsolatát feltételeznék, most nem térek ki, mert ellentmondanak a Katalin révén ismert adatoknak!)

Mint az “ördög ügyvédje”, persze azonnal felvethetném, hogy a ma is művelt hatalmas szárhegyi bányagödör falai sehol sem tártak fel nagyobb járatrendszert! Magam természetesen főleg emiatt tamáskodtam a Katalin által elmondottak valóságtartalmát illetően.

Ebből a tényből vagy az következik, hogy nincs is további alagútrendsszer, vagy az keletebbre található! Magam most az utóbbi megoldásra voksolok, melyet okvetlenül meg kell vizsgálni! Katalin szavaiból világos, hogy ő akár Sümegh szóbeli elmondásából, akár abból, hogy azt a tervezett fuvar kapcsán konkrétan meg is mutathatta neki, ismerte az alagútrendszer bejáratának helyét. Azt is tudta azonban, hogy egy roppant egyszerű és érthető okból nem lehetséges újra megtalálni azt senkinek sem. Ő maga is csak vízszintesen ható gépi földmunka révén tudta volna azt feltárni – ugyanis valamikor 1976-2001 között nagy tömegű törmeléket, földet hordtak eléje.

Megvallom, ez a kézenfekvőnek tűnő magyarázat nekem is csak mostanában jutott az eszembe! Tehát 1976-ban még megközelíthető volt Sümegh József (és/vagy Brizs Károly, valamint Parti István juhász) számára, de 2001-ben, amikor Katalin felvette újra a fonalat, már nem!

Tehát úgy tűnik, Katalin nem ködösített, hanem igazat mondhatott! Ingyen azonban nem akarta a lényeget elárulni, csak morzsákat csepegtetett. Ha aláírják 2004 őszén a szerződést, napokon belül kiderült volna, van-e alagút, vagy nincsen. A dolog jelentőségéhez képest elenyésző költséget jelentett volna mindez. Végülis a magyar államnak eddig közel 14 Mrd-ba fájt a Seuso-kincs ügye. Az 1-2 napos gépi földmunka költsége pedig talán nem küldte volna padlóra az illetékes minisztériumot sem.

Majd elfelejtem, a címben ígértem választ arra, hogyan találhatta meg Sümegh (vagy más) a bejáratot. Már korábban is közöltem az elvi ábrát:

elvi vázlat

(Megjegyzem, az ábra tavalyi készítésekor még azt reméltem, hogy a szóba jöhető helyek sima vizuális megszemlélésével is rá lehet bukkanni a bejutás helyére. Hogy az utólag eléje hordott földtömeg miatt ez aligha lehetséges, csak most jöttem rá.)

Még egy megjegyzés: ha az illetékes szervek úgy gondolják, hogy esetleg pótolni kellene a 2004-ben elmulasztott gépi kutatást, szívesen állok a rendelkezésükre. Nem tudom ugyan, Katalin pontosan melyik helyre gondolt, de sejtem…

Nagy Ernő egyik légifotója a területről (2017):

DSCN0018 jav

mecenatura

 

Seuso-puzzle – összeáll a kép

Katalin 2003-ban mondta a Seuso-kinccsel kapcsolatban, hogy “a hozzá nem értő soha nem lelheti meg“. Ezt a mondatot tegnapig nem értettem meg! Azt hittem, valamilyen üres kivagyiságra utal, amit Katalin esetleg a vele együtt nyomozó régésztől – az azóta elhunyt Cserményi Vajktól – hallott. Van ilyesmi régészek között, meg más szakmákban is, hogy valaki piedesztálra emeli önmagát és a hozzá nem értők előtt misztifikálja a valójában nem is olyan imponáló szaktudását.

De rájöttem, hogy ez esetben nem erről van szó. Ugyanis van egy másik puzzle-elem is, melyet szintén nem tudtam hová tenni. 2004 szeptemberében készült szerződés-tervezet részlete a kinccsel foglalkozó miniszteri biztos és Katalin között:

szerződés vége

A pirossal aláhúzott mondatból a földásó gépet nem értettem, azt Katalin vajon miért kérte? Aztán tegnap leesett a tantusz!

Egyértelmű dolog, egy puzzle akkor van kirakva, ha minden elem a helyére került. Az is világos, hogy a helyes megoldás utólag mindig olyan, ami egyszerű és magától értetődő. Amikor már a birtokában vagyunk, fogjuk a fejünket, hogy erre mindeddig hogyan nem jöttünk rá? – hiszen egyszerű, mint a karikacsapás.

A nyomozás eddigi munkahipotézisei közül néhányat ki kell dobnunk, mert félre vittek bennünket. Tegnapig azt hittem, hogy Katalinnak Sümegh annak idején óvatosságból, teljes konkrétsággal nem mutatta meg az alagút-rendszer bejáratát. Azt is feltételeztem, hogy Katalin fontoskodott, illetve részben csak ámította Hajdú Éva miniszteri biztost és Vukán Béla nyomozót – akik aztán meg is szakították vele az együttműködésüket. Azt hittem, hogy a valóságos tudásánál többet sejtetett velük s miután erre úgymond “rájöttek”, meg is szakították vele a további kapcsolatot.  Pedig – tegnap döbbentem rá, óriási az esélye annak, hogy ők tévedtek.

Mindez természetesen kézzelfoghatóvá teszi a 30 éve megoldatlan ügy gyors lezárását, a kincs Katalin által ismert lelőhelyének feltárását (melyhez valóban gépre lesz szükség és ennek magától értetődő, pofon egyszerű magyarázata van). Rájöttem arra, hogy miért nem lelhette fel eddig senki sem – eddigi nyolc éves nyomozásom során én sem – a Katalin által ismert bejáratot (enyhítő körülmény, hogy a nyolcból 6,5 éven keresztül magam is Hajdú Éva és Vukán Béla mai szemmel téves megítélését osztottam, tehát esélyem sem volt a jó megoldás megtalálására).

Megkockáztatom, ha 2004 szeptemberében a miniszteri biztos asszony aláírta volna a szerződést, már akkor lezárult volna az ügy. Előkerült volna a kincs alagútban maradt része, a többi pedig ingyen Magyarországé lett volna.

A nyomozás feltehetően a végső szakaszába érkezett…

(folyt. köv.)

pink