Hol lehet az igazság?

Ma is értelmezem, pontosítom a Polgárdi, Kőszárhegy és Szabadbattyán (?) területén előkerült rómaikori kincsekkel kapcsolatos közvetett ismereteinket. Az áttekinthetőség kedvéért táblázatba rendeztem Somogyiné Katalin és Lelkes Ferenc állításait a kincsek megtalálásával kapcsolatban:

Látható, hogy amennyiben mindketten igazat mondtak, akkor nem ugyanarról beszéltek! Lelkes igazmondását poligráfos vizsgálat is igazolta, meg még az is, hogy magyarázatot adott a Seuso-tálon látható sérülésre (ráejtettek ugyanis egy feszítővasat). Katalin a Sümegh-től általa még 1976-ban hallottakat idézte fel negyed század múltán – ami azért komoly időbeli távolság. Hitelességét alátámasztja azonban egy tőle független másik tanú, Havasi Ferenc. Utóbbi szintén ládákról és régi bánya alagútról, mint rejtekhelyről tudott 2000-ben (igaz, ő meg 56 évvel azelőtti, gyermekkori emlékét idézte fel).

Hogy nem mese az alagút és valóban a Lelkes és Sümegh által megszámolt 41-nél sokkal több tárgyból állt a (két különböző helyen talált) kincs, igazolja az az 1987-ből származó vételi ajánlat is, amelyről Christina Ruiz a The Art Newspaper 2007 március 1-én megjelent számában tudósított. Ebben a kincshez tartozó további 5 tálat, 37 kupát és 187 kanalat ajánlott vételre ugyanaz a kereskedő, aki az 1990 óta ismert és most a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő tárgyakat is értékesítette!

A nyomozás folytatódik! Meg kell találnunk a bánya alagutat.

Seuso-kincsek: magyarázat

Kiegészítő, fontos adalékokat muszáj még hozzáfűzni Havasi és Somogyiné Katalin tegnap közölt tanúvallomásaihoz! Havasi régi bányaalagútról beszélt, ahová 6 ládában rejtettek 1944-ben kincseket. Katalinnak Sümegh olyan nagy belmagasságú, széles alagútról mesélt, aminek az alján homok van és bevágódott kocsikeréknyomok (feltehetően felszedett sínek helye) láthatók benne.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ettől teljesen független, másik helyről szállították el 1977-ben Sümegh József és Lelkes Ferenc a két üstben elhelyezett, általuk meg is számolt 41 darabos másik kincset. Igazából a szó szorosabb értelmében ezt az utóbbit nevezhetjük Seuso-kincsnek, mert a 2014/2017 óta a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött 14 darab és a tárolásukra szolgált rézüst ebből a kollekcióból való.

Lelkes Ferenc korábbi képe (forrás: Blikk):

Ezt a Lelkes révén ismert lelőhelyet már nem lehet keresni, mert azt régen elbányászták, a 41-14, azaz 27 további tárgy sorsának nyomozása a rendőrség feladata immár 34 éve, de sajnos eredményt még nem sikerült elérniük.

Tehát amivel igazából foglalkozni kell, az a Katalin és Havasi vallomásai szerint bányaalagútban, ládákban elrejtett nagy mennyiségű tárgy sorsa. Mindennek a kulcsa a rejtekhely azonosítása lehet, ami jó eséllyel most is megvan. A továbblépés esélyét a bánya szállítórendszerei múltjának megismerése biztosíthatja. Azt kell meghatározni, hol volt az az 1944-ben már használaton kívüli alagút, amit rejtekhelyként igénybe vehettek és ahová Sümegh és talán rajta kívül más is bejutott (máson elsősorban Sümegh juhász ismerősét és az 1976-ban meggyilkolt Brizs Károlyt értem)?

Szállító alagút

Ahogyan azt tegnap említettem, 2022 első napjaiban gondoltam először arra a lehetőségre, hogy a két egymástól független tanú, a felsősomlyói Havasi Ferenc (1931-?) és az egykor Sárkesziben élt Somogyi Lajosné Nagula Katalin (1941-2006) elmondásában a kincs utólag ládákban elhelyezett tárgyai rejtekhelyeként szereplő alagút nem egy mindeddig ismeretlen, feltételezett ókori ércbányában volt, hanem azt orosz és román hadifoglyokkal 1917-18-ban létesítették a Polgárdi határába eső somlyói kőbányában.

A később gépesített szállításra szolgáló (egyik) alagút kijárata egy két világháború közti, a Hadtörténelmi Múzeum gyűjteményében található légifelvételen:

Ugyanez egy 1960-as topográfiai térképen:

Havasi Ferenc mondta el gyermekkori élményét 1944-ből élő szóban :

“Igen, hát hogy végre elrejtették a hat ládát. Hat ládáról volt szó, azt elrejtették valahol és berobbantották. Mondta a századosnak, hogy rendben van az izé, el van rendezve. A hat láda el van rejtve, a négy katona meg meghalt. Fölrobbantotta őket gránáttal a hadnagy.”

Katalin, aki sokkal részletesebben ismertette az általa Sümegh Józseftől 1976-ban hallottakat:

(Sümegh) “Vett egy fémkeresőt, amivel kutatni kezdte a környéket. Eközben egy helyen beszakadt alatta a talaj, így bukkant egy alagútrendszerre vagy labirintusra, amely olyan széles volt, hogy egy teherautó is elfért volna benne. Az alagútban mélyen benyomódva szekérkerék lenyomata is vezetett. Hajtotta a kíváncsiság, hogy beljebb merészkedjen. A földalatti “folyosó” bejáratát is megtalálta, melynek közvetlen közelében hatalmas utazóládákra akadt. A ládák nagy méretű, súlyos edényeket s rengeteg apróbb tárgyat tartalmaztak.”

Azzal természetesen nem számolhatunk, hogy az 1944-1970 között, meg előtte és utána is használt fő alagút lett volna a rejtekhely, hiszen az arra nyitottsága és átláthatósága miatt alkalmatlan volt. Egy “régi”, azaz 1944-ben már használaton kívüli alagutat használhattak fel a ládákban elrejtett kincs rejtekhelyként. Többet erről egyelőre nem mondhatok!

Seuso-kincs – nyitott kérdések továbbra is

Lehet-e előre jutni abban a nyomozásban, amit sokan és régóta, érdemi eredmény nélkül folytattunk eddig? Akár régészeti, akár bűnügyi szempontból van-e remény többet megtudnunk, tisztábban és többet meglátnunk? Utóbbin az ismeretlen számú lappangó tárgyakat éppen úgy értem, mint a kincs(ek) lelőhelyét és későbbi rejtekhelyét, másodlagos vagy akár sokadlagos későbbi rejtekhelyeit.

Nem tettem le arról, hogy a fentiek tekintetében megoldásra jussunk. A mai – másfél éves hallgatás után – már a 169. itt közzé tett rövid, gondolatébresztőnek szánt írásom. Egy összefoglaló ábrán mutatom eddigi nyomozásom három verzióját:

Először a pirossal jelölt, legegyszerűbb változatra gondoltam s csak a több éves, végül eredménytelennek bizonyult pince-azonosítás után vettem elő 2017 júliusától a mindaddig általam mesének gondolt, citromsárgával jelölt ércbánya alagút verziót. Ez három fontos tanú vallomásainak kombinációján alapult. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy két doboz puzzle hiányosan megmaradt, összekeveredett darabjaiból nem lehetséges egyetlen képet kirakni. No meg a fő probléma: eddig nem került elő a modellhez okvetlenül szükséges, feltételezett ókori bánya!

Ezért jutottam el két éve, 2022 januárjában a narancssárgával jelölt csille alagút verzióhoz. Ennek az a lényege, hogy az ismeretlen lelőhelyen 1944-ben, a Margit-vonal építése során előkerült kincset a Batthyány grófok Somlyó-hegyen működött kőbányájának egy jelenleg ismeretlen, már akkor is használaton kívüli csille alagútjában rejtették el.

(folyt. köv.)

Közös rejtés?

Tegnap odáig jutottunk, hogy katonák által valahol Polgárdi térségében talált értékes tárgyakat biztonságba kellett helyezni 1944 végén. December 7-én értek Tolbuhin marsall csapatai a Somlyó-hegy közelébe, ahol kb. 2 hétre átmenetileg meg is állt a front. Nyilván még ezt megelőzően tették meg az elrejtéssel kapcsolatos intézkedéseket.

Ugyanez a dilemma állt az értékes műgyűjteménnyel rendelkező Batthyány grófok előtt is! Annak sorsáról sem igazán rendelkezünk adatokkal. Vannak olyan bizonytalan kombinációk is, miszerint a Seuso-kincs Sümegh József által 1975 táján véletlenül megtalált, egy alagútban elhelyezett ládákban tárolt tárgyai mellett újabb kori tárgyak is lehettek. Főként egy – vagy több – fényes, saját díszes hüvelyében lévő kard veti fel a gyanút, hogy az nem a római-korból származhat.

A képen a napjainkra lebontott kastély látható a két világháború közti állapotában.

A Somlyó-hegyen lévő kőbánya a grófi családé volt. Elképzelhető, hogy alkalmas rejtekhelyet az ő alkalmazottaik segítségével lehetett találni. Utóbbiak a diszkréciót is biztosíthatták, mert aztán az elrejtett tárgyak 30 évig ugyanott pihentek háborítatlanul.

Sőt, jó eséllyel – a Sümegh által hátizsákjában elvitt darabokon kívül – a zömük még most is ott lehet!

A Batthyány grófok bányája

Ahogyan korábbi írásaimból látható, újabban azt vélem a leginkább elképzelhető forgatókönyvnek, hogy a Seuso-kincs két helyen került elő. Ezek közül az egyik rejtekhely egy természetes üreg volt, ahová még a római-korban rejthettek el 2 üstben 41 darab nemesfém tárgyat (ezek közül 14-et láthatunk a Magyar Nemzeti Múzeumban). Ez a lelőhely a későbbi bányászat miatt napjainkra megsemmisült, a hiányzó tárgyak keresése a bűnügyi nyomozás tárgya.

A másik, nagyobb lelőhelyen, egy régi bányaalagútban hat ládában 1944 novemberében rejthettek el akkor – pontosan nem ismert helyről előkerült – római-kori és egyéb (?) tárgyakat.

A bánya nagy valószínűséggel a Somlyó-hegy kőbányája volt. Utóbbi a Batthyány grófi család tulajdonában állt. Polgárdiban ekkor az idős, 84 éves fiumei kormányzó, Batthyány Lajos, fia az 57 éves Gyula és unokája, az 1944-ben 28 éves Bálint éltek. A bánya irányításában akkoriban közülük talán Gyula gróf vehetett aktívan részt.

A kincset megtaláló katonák a magán tulajdonú bányában csakis az annak minden zugát ismerő alkalmazottak segítségével találhattak alkalmas rejtekhelyet. Ugyanekkor – a front közeledése miatt – nyilvánvalóan sürgősen gondoskodni kellett a grófok gazdag műgyűjteménye darabjainak biztonságba helyezéséről is. Talán “egy kosszal”, egy alkalmas rejtekhelyre, ugyanoda!

A grófi család tagjai nem menekültek Nyugatra a front elől, tehát logikus, hogy értékeiket is helyben rejtették el. Felmerülhet, vajon 1945 után miért nem vették elő az 1944 végén biztonságba helyezett értékes tárgyakat? A válaszhoz talán elegendő az ország korabeli történetének ismerete. Nyilvánvalóan nem tudták volna megtartani az értékes ingóságokat. Tehát jobb volt azokat a biztonságos rejtekhelyen hagyni. Az államosítás előtt nyilván ugyanazok a bizalmi emberek dolgoztak, akiktől nem szivárgott ki illetéktelenek számára a titkos rejtekhely holléte. Az 1950-es államosítás után sem derült ki. Batthyány Lajos 91 éves korában, 1951-ben hunyt el, fia 1959-ben, unokája pedig 1962-ben. Azok az idők nyilvánvalóan alkalmatlanok voltak arra, hogy előszedjék az 1944-ben elrejtett tárgyakat.

Csak Sümegh bukkant rájuk – teljesen véletlenül – 30 év múlva…

A rejtekhelyet azóta nem sikerült újra megtalálni, de miután már tudjuk merre kell keresni, a dolog előbb-utóbb eredményre fog vezetni.

Polgárdi kincsei (2)

A Seuso-kincs ládákban talált tárgyainak rejtekhelye legnagyobb valószínűséggel a Somlyó-hegy nyugati, azaz a Polgárdi-Ipartelepek felőli oldalán lehet. Erre utal, hogy Sümegh a tervezett, de végül meg nem valósult éjszakai elszállítását “fehérlő sziklák” – azaz a Somlyó-hegyi bányagödör keleti fala – menti úton szándékozta volna végrehajtani.

Ugyanerről beszélt 2000-ban egy másik fontos tanú, a felsősomlyói Havasi Péter. Ő úgy tudta, hogy 1944 végén egy “régi bányaalagútban” rejtettek el 6 ládányi kincset. Ez Felsősomlyó-pusztáról nézve, logikusan végiggondolva aligha lehetett másutt, mint a Somlyó-hegyen.

Az elrejtés legvalószínübb 1944 novemberi időpontjában a kőbánya Batthyány Lajos és Gyula grófok tulajdonában volt. Az ő, illetve a bányát működtető bizalmi embereik nélkül aligha lehetett volna a komoly kincs számára megfelelő rejtekhelyet találni.

Ebből a tényből további logikus következtetések adódnak!

(folyt. köv.)

Polgárdi kincsei

A Seuso-kincs nyomozásának kezdetei Polgárdihoz kötődnek s alighanem a vége is ehhez a településhez fog fűződni – bár még nem tartunk ott!

Ahogyan egy ideje sejtem, a hat ládányi műkincs rejtekhelye a Somlyó-hegyi bánya egyik elfeledett csille-szállító alagútjában lehetett. Hogy a most ismert kettőben nem volt, az nyilvánvaló – mert ezek bárki számára hozzáférhető természetüknél fogva arra alkalmatlanok voltak.

Új és nagyon fontos szempont merült fel a kincsek elrejtésével kapcsolatban, melyre majd holnap térek ki konkrétan.

Egyelőre csak egy “tanúvallomás”, Harmath József mesélte 2002-ben az egyik újságírónak (Székhelyi Fruzsinának):

Ami a lényeg: “Polgárdi-Ipartelep bányájában több alagút is van”! Sőt, “tele van az egész hegy a régi rómaiak menekülési útvonalaival”. Utóbbi esetben is föld alattiakra gondolhatott az interjúalany!

Magam régóta ismerem ezt és más hasonló információkat, de a szokásos és szinte mindenütt jelenlévő népmesei képzeletre fogtam. Alagutak ugyanis általában csak a lakosság fantáziájában léteznek.

Általában…

Polgárdi lelőhely?

A Seuso-kincs legfontosabb tanúnk, Nagula Katalin (1941-2006) szerint két helyről került elő. A nagy ládákban tárolt nemesfém tárgyak lelőhelyét a fehérlő sziklák melletti szállítási útvonal miatt Polgárdi-Ipartelepen, a Somlyó-hegyi – napjainkban már inaktív – kőbánya nyugati oldalán kell keresni.

Csakis itt lehet a Sümegh – Katalin emlékezetében megőrzött – szavaiban leírt jelentős belmagasságú alagút, az alján bevágódott keréknyomokkal.

A “keréknyomok” alighanem csilleszállító sínek lenyomatai voltak! Egyelőre két alagutat ismerünk a Somlyón. Az egyik a bányaudvarról a Táci út felé vezet. A másik, amelyet – ha jól sejtem – egészen a 20. század hetvenes éveiig aktívan használtak a vasúti rakodóhelyhez irányuló kőszállító csillék sínen történő mozgatására. Nyilván nem ezekről, hanem egy – még ismeretlen – harmadikról van szó! Ha ezt megtaláljuk, azzal pontot tehetünk a 30 éve eredménytelen nyomozás végére.

(folyt. köv.)

Miért mentek a Szárhegy tetejére?

Ahogyan tegnap jeleztem, ma kitérőt teszünk egy mellékvágányra. Csak azért, hogy ezt a részt a továbbiakban zárójelbe tehessük.

Mivel a két szereplő (Sümegh József és Nagula Katalin) egyike sem él, biztosat nem mondhatunk, csak a lehetséges magyarázatozatokat vehetjük sorra. Kezdem talán a kevésbé valószínűvel: Sümegh csak időhúzás és dezinformáció szándékával kalauzolta ide Katalint, mert időre volt szüksége, hogy meggyőzze a tervezett szállítást illetően.

A másik lehetőség, hogy itt is volt a kincs egyik – elszállításra váró tárgyakat tartalmazó – lelőhelye. Katalin ugyanis úgy emlékezett később, hogy két helyen voltak a római-kori aranyozott ezüst tárgyak. Tehát az alagúton kívül egy másik ponton is. Ez lehetett a Lelkes Ferenc elbeszéléséből ismert, de később elbányászott természetes üreg! Ha ez a feltevésünk igaz, akkor Sümegh már 1976 szeptemberében ismerhette mindkét lelőhelyet.

Holnap az alagút kérdése következik!